Lefety OB 2017

Hova tűnt Damon Hill? Hova tűnt Baumgartner Zsolt? És hová tűnt Nagy Pista? Folytatódott a világmindenséget foglalkoztató kérdések sora tavaly nyáron, mikor a Sörváltó Univerzum Bajnokság résztvevőinek fanfárok kísérte felfejlődése során a Sörekvés Komó Nektár Szürcsölő Egyesülés zsoltárja egyszer sem csendült fel, hogy rekedtté tegye a hívők táborának torkát, találgatások cifra gombolyagát indítva el. Volt, aki úgy vélte, a 2015-ös diadal folyományaként a köztudottan acélozott májú cseh ligába igazolt beteljesítve az álmos könyvekben megírt szent küldetését, és persze sokan már a visszavonulást vélték belelátni a távolmaradásba, tudva tudván, hogy idén már sztáredzőként egy fiatal gárdát irányítva látják viszont az aréna „coach” zónájában. A válasz azonban egyszerű és a maga nemében páratlanul csodálatos, hisz frontemberünk a mitózis betetőzésével foglalatoskodott, fenntartva a sör-vér duplaspirál vonalat és egyben megteremtve a 2034-es bajnoki cím legfőbb várományosát, mi előre elrendeltetett és leíratott a legősibb sörfőzde kódexében.

Ahogy közeledett a visszatérés napja úgy kezdtek el éledezni a régen betokozódott maláta-komló nektár lefetyelő csápjaink, és hogy a láb-kar-garat tengelyt egyensúlyba hozzuk, magunkat pedig élesre állítsuk, elvonultunk a titkos isaszegi bázisra letudni a kötelező edzőtábort. A számok biztató eredményt mutattak, bár ha az utolsó kör 200m-rel hamarabb véget ér, akkor még derűsebben csaptam volna be az edzésnaplót, és az „isaszegi gejzír” természeti jelenség se sújtott volna le a békés és mit sem tudó helyi városlakókra, de ezzel ma már mindannyian együtt tudunk élni.

Az orfűi velodromban lassan egyetlen pulzáló organizmussá lett tömegben igyekeztük felmérni az ellenséges hadak létszámát és garat/lépéshossz indexüket, persze ilyenkor mindig megbúvik a sarokban a veszedelem. Az Ábel’s Unitedról természetesen tudtuk, hogy soha egyetlen csörtét sem hagynának ki, de az örök riválistól ezt is várjuk, a tavalyi öblösbendőjű győztes Gond tesókat viszont nem leltük a csatamezőn, pedig igen virtuóz agancs csapkodás kerekedhetett volna belőle, hogy végén kiderüljön melyikünk a sebesebb léptű gödény.

20818883_1436736343077414_3231868277028344821_o

A színpompás felvonulás és a dramaturg utolsó iránymutatásai után végre beállhattak az első futók az itatóba, hogy a 2×2 fős analógiát követve eldőljön melyik a legjobb 8 csapat. Pista hamar kitört a karámjából, de az első erdei teljesítménye bukmékerek tömeges öngyilkosságát helyezte kilátásba, 4 perc hátránnyal beköszönve a kiesési zónának. Később emiatt le is kellett kicsit romboljam az eddigi világnézetét, hogy az, ami az ujján fityeg az nem egy elhalt torzszülött 6. ujj, hanem egy nyomorult tájoló, úgyhogy lesszíves használni, vagy becsukhatjuk a boltot. Na, nem mintha az én nyitányomba belepirultak volna a fák, Szuromi Matyi után loholva az akusztikám méterről méterre perdült le a tenor-bariton-basszus-döghalál csúszdán, néha úgy érezve a 100 a hossz és a szint a 700. Hiába, na, fárasztó ez a Hungária Kupa nevű 5 napos kísérőverseny sorozat! A második körre már sikerült egyensúlyba hoznunk az erdő-ember-sör szentháromságot és 3. helyen tovább mentünk, megmenekülve a kiesés kénköves poklától.

20170831_173757

Az elődöntő már a 2 évvel ezelőttieket idézte, Pista gálázott jómagam pedig a hörpintés után Sulyok Ábel mögé behúzódva, a visszapillantóba néha-néha belekandikálva biztosítottam a döntőt érő 2. helyet kicsit megnyugtatva az ultrákat és a szakvezetést, hogy a bizonytalan kezdés csak a szokásos kezdeti dehidratáltság permanens tünete. Úgy látszik ez a mi kriptonitunk.DSC_7332_b

A döntőben az Ábel-Ábel, Vellner Gabi-Bugár Gergő és a hazai és egyben újonc Kovács Berci-Szuromi Matyi harci formációkkal néztünk farkasszemet. A leszámolást indító kürt és a gigák hangos pergése után Berci gyanúsan gyorsan lelte meg a jó irányt, ami minden eddig kirajzási iránytól eltért, persze nem vagyok az összeesküvés elméletek híve, maradjunk annyiban, hogy a reakció idejére ilyen katalizátor hatással van a sör. A „Túl a sövényen” című dokumentumfilm jutott róla eszembe, de ezt tekintsük lábjegyzetnek. Pistáékat elnyelte a sötét vadon, Berci is járta a maga külön útját, az átfutóponton elhelyezett kötelező grátiszsör pedig óriási találmány volt, hisz nincs is jobb, mint 180-as pulzussal egyenesen a tüdődbe locsolni fél liter szénsavas löttyöt, amit azonnal visszalövellhetsz a világűrbe, de hát ugye első a néző, a cirkuszi bohócok meg maradjanak a trapézon, ha már ezt akarták. Berci 1,5 perces előnye kényelmes fotelbe dobta le Matyit, Pista 2. helyen tunkolta a fejemet a korsóba, Ábel és Gábor bő fél perccel utánuk. Mikor az erdőbe értem akkora már lekapcsolták a villanyt, 24 óráson nagyjából ilyenkor vagyunk túl a twighlight pályákon. Az örök mászások csarnokában tapogatóztam és hernyómásztam felfelé, míg nem Matyi előttem nem termett. Már épp reménykedő gúnnyal kérdeztem volna, hogy „csak nem elkeféltük az egyest?” mire rájöttem, hogy aki itt épp deresre húzza önmagát az éppenséggel én vagyok, és nem ő. A kettes előtt fordultam vissza, de szerencsére ez az ív annyira slágerlistás lett, hogy S. Ábel és Gergő is pontosan ugyanarra gereblyézett, mint én. Hiába az aranyér megfeszítő erőlködés és a szurkolók pezsdítő morajlása, csupán a pozíció megtartására futotta, Berci jó futása döntött, a hazai pálya előnyeit rutinosan meglovagolták, így övék lett a dicsőség és Gambrinus Istenség szent grálja, mi pedig egy újabb, eleddig ismeretlen éremmel gazdagodtunk, ez pedig idén az ezüst lett.

A folytatás gondolatára hulló szürke köd tova szállni látszik, a sajtótájékoztató után, a Sörekvés dácsájában megköttetett a “Nagy-Zsebeházy sohavisszanemvonulunk paktum”, örök időkre elkötelezve magunkat az ideológiának.

DSC_7498_b

Reklámok

„Az a szar, hogy má’ megint esélyünk se volt…” – ÉOB 2017

Badár Sanyi után szabadon, mikor a Kontrollban BKV ellenőrt játszva hülyére verték a metrókocsiban a futball huligánok. Mert, hogy időről időre nekem is muszáj beszállnom a pogóba a felnőtt mezőnynek nevezett dühöngőben, egy évben minimum ötször, mikor egyéni OB-k vannak, és persze próbálok úgy kapálózni, hogy minél több lendítés találjon, mielőtt a szám a végére érne, hogy aztán lámpafénynél megszámolhassam, hány darabra rúgták szét a lépem a kategória csúcsragadozói. Adódik a kérdés – és legyetek nyugodtak, nálam többször senki se teszi fel senki magának – hogy mire jó ez? Miért, a préri farkas miért próbálja kilencvenharmadjára is legyilkolni a gyalogkakukkot, mikor tudja, hogy ő fog atomjaira hullani a küzdelemben? Az egész maga, a mámorító fatalizmus, a szélcsendre való hiába várakozás, mert mikor végre könnyítenénk magunkon abban a pillanatban úgyis jön a szembe fuvallat, mi meg mindehhez próbálunk még jó arcot is vágni, de hát enélkül biztosan megenné a 21-es mezőny éltesebb rétegét a dögunalom.

Nahát volt itt ez az Éjszakai OB, a tizedik a sorban, azóta, hogy utoljára sikerült nyerni, így a kérdés csupán az lehetett, hogy az elmúlt évek tükrében láthatják e a nézők jó Piedone filmek mintájára az ötvenharmadik ismétlést, tehát egy újabb 4-5. helyet, avagy az éj setétjében most én csapok le hamarabb a gyanútlan zebrára, mint a Bakó-Baumholczer-Liszka falka (szerencsére Tugyit most kihagyták a portyázásból). A beígért ösküi vegetáció alkalmas prérinek látszott ehhez az akcióhoz, de mikor tavasszal bejelentették, Visegrádra cserélik a díszleteket kissé beletörődve inkább bespájzoltam néhány zebra konzervet, úgyis hozzászoktam már az ízéhez. Persze kicsit igazságtalan vagyok, mert a visegrádi terep annyiban tényleg tájfutó terep, hogy vannak rajta hegyek, meg erdő, és manapság ennyi rokonság elég is, hogy megterítsenek rajta egy OB-nak.

A Szélrózsás nyitóbulit ugyan én is el „Andorráztam”, de az már történelem, az éjszakai tájfutás pedig amúgy is tud néha nagyot taposni az emberen, néha meg szó nélkül a hátára kapja és hagyja, hogy utaztassuk magunkat rajta, úgyhogy emiatt tényleg nem volt harag. 35102326441_b46dbc8885_k

A rajtlistával kapcsolatban sok reklamálni valóm (akkor még) nem volt, a veterán „TZSV” kisKese előttem, aki rögtön paktumot is ígért a rajtkordon előtt, de most vagy a „paktum” szó jelentését nem érti, vagy belegabalyodott a cipőfűzője egy vaddisznó agyarába, de én csak a pálya 2/3-ánál találkoztam vele, és akkor is már csak a szembe forgalmat növelte, úgyhogy ennyit arról, hogy kihasználom a testét. Na nem mintha rá lennék kattanva az éjszakai közös futásra, de plusz 1000 lumen mindig jó a farzsebben. És ha valaki csak azért olvasta volna eddig, nem, egyszer sem pottyantottam a pályán, ez is egy hasznos járuléka a korai rajtidőnek (és ezzel végére is értem a listának), a szervezet ilyenkor még nem mutat fityiszt, az éjfél után kezdődik, mikor őkelme aludni akarna.

No de hát 4 perccel Kese után kaptam ám egy térképet a rajtban, az pedig emígyen nézett ki:

ÉOB-útvonal

A rajt elhelyezése tökéletesen determinálta a kezdés élvezeti értékét, egy mezei holdfényes parktájfutással kellett felvennünk az üzemi hőmérsékletet és jófej vagyok, mert odaírtam romantikus túlzással a „táj” szót is. Ez mondjuk nem mentett meg attól, hogy az első percemből 40mp-et hibának könyveljek le, ugyanis a rajtbója után minden volt balra le, csak rét nem, erős deja vu a Szélrózsa után. Lehet, hogy napfénynél meglátom a fényt, húsevő tüskék között, de így csak magamban hallottam a felcsendülő Benny Hill show-s zenét, amint négykézláb próbálok visszakeveredni oda, ahonnan 1 perce elindítottam a stoppert. A 2-es előtti homlokig érő pázsitot megbosszultam a 3-asra, és szép „lókolbász” alakú ívet húztam, üzenve a mázlista végén indulóknak, hogy ezt vegye be, akinek már sztráda megy a pontra. A 4-12-es csokorban már nyomokban volt tájfutás, de azt meg én nem értettem, hogy itt a távolságra milyen mértékegységet alkalmaznak, legalábbis nekem az 5-ös a metsződésektől valami csillagtávolságnak tűnt, nem is nagyon találtam szellemi kapaszkodót ott a permanens hónaljcsiklandozó hegyoldalban, és hogy a 8-as feljebb volt arra bármelyik (a példánál maradva) BKV ellenőr fizetését feltenném. A 13-asnál már tényleg kezdett az egész teljesítmény valami löttyedt impotenciává zsugorodni, nekem ez a térkép egy másik galaxist ábrázolt. A 14-15 közötti térkép szerint völgy, a látó emberek szerint horhos viszonylatban állt be a testi-lelki szublimáció az utolsó szöget is beverve az aznap estébe: félútig még egyben voltak a dolgok, de mikor nagy lendülettel elkaptam egy kiálló fatörzset felkészülve az ereszkedés utolsó kb. 7-8 méteres viccesnek távolról sem mondható látszatra negatív meredekségéhez az ág porrá lett a kezemben, én meg mint a rajzfilmekben előbb csodálkozva, majd beletörődve integettem egy utolsót a világnak és eltűntem a semmibe. Új élmény volt annyi szent, mert a bungee-t még a gumikötéllel se mertem soha bevállalni, itt meg még az is hiánycikknek számított, de egy mandiner után a meder aljában, két kilapított varangy és rám hányt föld közül kikászálódva elégedetten nyugtáztam, hogy ez a hang nem Szent Péteré, csak az én nyöszörgésemnek volt addig ismeretlen akusztikája. Ha valaki most a térképre néz, a GPS track szerint ott vagy felrobbant a bolygó, vagy a leszakadt órám szorult be reggel két üzekedő szarvas patái közé, de érdekes egy mázolmány kerekedett ki belőle. Modern művészetek úttörői, lehet licitálni rá!

ÉOB-damage1

Innen már kissé leült a buli, pontokat fogtam meg ilyen közhelyes dolgok jutnak most eszembe, visszamentünk a parkba is, mert szabadtéri fa játékok között pontot fogni izgi és trendi. Mondjuk szegény Banyeszt egyszer megijesztettem, a 20-asra menet a réten, mikor realizálva hogy nincs meg az órám, amit valószínű a toronyugrásnál hagytam ott emlékbe a helyi hüllő populációnak, a legválogatottabb Kazinczy-díjas mondatokat és gondolatokat üvöltöttem az éterbe, ő meg nem értette mi a fába szorult féreg ütött belém. Zsinórban az ötödik 90 perc feletti időmmel fejeztem be ezt az Éjszakai OB-t is, és tudván, hogy 80 percre tervezik a reményem már csak arra a gondolatra korlátozódott, hogy nehogy megint 4. legyek! Így a vége előtt még magamra öltöttem a Liszka feliratú mezemet, ami jó ómennek bizonyult, szerencsésen lecsúsztam az 5. helyre, ami ebben a terebélyes sivár mocsárban valódi trópusi szigetnek számított. Így állapodtunk meg hát a végére, a folyton változó világban ez a helyezés legalább fix pont, megszállott sportfogadók, remélem jegyzeteltek!

A következő pofonláda nyitásra már csak 10 napot kell várni, és ha már újra tudok tüsszenteni konstans ordítás nélkül (a röntgen szerint nem tört borda, vagy csak elemlámpával nézték mikor becsuktam a szemem) jó prérifarkasként ismét megpróbálok leölni egy sebes léptű nagy vadat. És ha akkor se megy akkor újra nekifutok, és újra, és újra… és hol van még a vége… sok-sok kék-zöld folt múlva találkozunk, de ez a körhinta nem állhat le!

A keddi sikeres óra kutató-mentő expedíció képei pedig beszéljenek önmagukért:

 

 

A lovakat lelövik, ugye? – ROB 2016

Az egész ötlet gombolyag abból az alapvetésből kezdett el görögni bele a végtelenségbe, hogy én nem leszek megint negyedik. Vagy C döntő és utána rögtön az egyik ősi távol-keleti kultúra szent írásaiban megfogant rituális önmegsemmisítés, vagy valamilyen színű-szagú érem, de ahhoz meg ugye fel kéne gyorsulni ahhoz a vad csikó vágtatáshoz, amit az az 5-6 ifjú paripa képvisel, akik ott szoktak sündörögni a dobogón és annak holdudvarában miután engem egy parasztlendítéssel földhöz csaptak. A piszkos munka egy részét Gyöngyös tekervényeire kívántam hagyni, hogy nyelje el néhányukat, a másik felének pedig egy arra vonuló apokaliptikus cigány lakodalmat szuggeráltam, ahonnan a tökéletes asszimilációig nem szabadulhatnak. Talán túl sok ismeretlenesnek tűnik ez az egyenlet, de ha összeáll akkor sikerrel meg lehet ostromolni a pódium 3 legmagasabb Olümposzának egyikét, onnan pedig már csak egy lépcsőfok a reneszánsz kelmékbe bújtatott István újjászületése.

A heti két rejsztáv, mindenesetre nosztalgikus volt, az idők már kevésbé idézték a múlt önfeledt gondtalanságát, de oly hiú ábrándokat nem kergettem. Aztán tovább mímelve a kézikönyvek „sportoló” címszó alatt található pálcikaember figuráját, virtuálisan beültem a Google autójába és néhány nap alatt végigtekertem a volánt az OB terepének utcáin és a látottak alapján OCAD-ban megalkottam „Työntyös” nevű alternatív várost, ami számos helyen ördögi azonosságot mutatott egy hasonló csengésű hevesi településsel. Igaz, ment volna gyorsabban is a felmérés, ha a Google technológia kompatibilis lenne a kukkolói attitűddel, mert 5-ből 4 udvarba a drága mamájáért se lehetett normális szögből betekinteni, de ha én ott taknyolok el az utcán, azt biztos arckitakarás nélkül, névvel és telefonszámmal ellátva felteszik a világhálóra.

Örültem, hogy végre eljött a Rövid OB pillanata, még néhány nap és tuti botrányt csinálok az „én rájöttem, hogy utálok futni” felkiáltással. Ez olyan maszkulin mensizés, a nők ezt úgysem érthetik. A tavalyi selejtező élményeit még úgysem beszéltem ki magamból azon a bizonyos díványon, akkor meg az ideivel minek foglalkozzam? A lényeg annyi, hogy bejutottam, és ez csak azért fontos mert tavaly… na nem, még egyszer nem szembesülök ezekkel a démonokkal és lidércekkel, hogy aztán egy sötét szoba sarkában kuporogva egy kis nyíláson dobjanak be száraz kenyeret. A lényeg, hogy megtettem, amit a haza, a párt, az eszme és a klub megkövetelt.

Szóval nézzük is a döntő körkapcsolását: „István melegít, kívülről nézve sebesen kapkodja lábait, a többiek nem sejthetik, egyszerűen tudják, hogy belül már csak egy emésztetlen plöttyedt löncshús. Baumgartner Máté a pécsi InterCity, a Tabáni Haladás ballisztikus meghajtású játékosai és a Diósgyőri vasgyár testgyakorló versenyagarai puszta tekintetükkel szétharapják a galaxist. Ebből megint leszámolás lesz. De mi a helyzet a feladvánnyal? 2,5 km, 29 pont? Lindenberg Lúdmilla sértődött tekintettel megfordul a sírjában. Útvonalválasztós átmenet? Az már koldus tollal lett kimérve. Ha a hüvelykujjunkkal kezdjük számolni, a gyűrűsig már el sem jutunk. Az óra 88-at mutat, Vöcsök Matuzsálem már 2 perce flipperezik Gyöngyös szilaj fordulóiban, Nyeste Ákos a keleti végek kóborló farkasa is már 60mp-e vágtázni kezdett, úgyhogy István beleül egy ipari csúzliba és már indulhat is a csörte. Török tanítványa, látszik, követi az ’el kell kezdeni, hogy legyen miből lassulni’ mantrát, elvíve az első pont szakaszgyőzelmét.”

ROB2016_utvonal

(kattints beléje, attól nagyítódik)

Visszavéve a szót, a hármasra a hátsó bejáratot választom, és ez most nem egy újabb bekaksizásom eufemizálása. Az elgondolás miértjére csak egy értelmes választ adható, de azt most hagyjuk. A kerülés kétségtelen előnye a kevés agymunka, amivel akkor még úgy gondoltam, jobb spórolni, másrészt viszont meg akartam kímélni magamat a 3-8-as bójakupac ringlispiljétől, félve, hogy ott tényleg bármelyik irányból elgázolhat egy terebélyesebb könyök vagy váll. Utána sokáig semmi érdekes, csak  a város és annak sportszerűtlen kellékei, mint a tolató autó, a kutyapóráz, a babakocsi, a babakocsi mellett totyogó 4 éves kezében lévő még kisebb babakocsi, a ház sarkánál életuntan dohányzó kiégett házmester, és a mindig mindent mindenkor jobban tudó és rikkantó mátraaljai friss nyugdíjas nénike. A 12-13 között jó ötlet volt a rendezők részéről a lezárás, de nyilván azért, mert itt már kínosan nem lett volna milyen feladványt adni a 21-es mezőnynek. Én kibírtam volna több ilyen torlaszt, a helyi őslakosok talán kevésbé lelkesen élték volna meg. A 15-ös után jött az a szédülésig túlreprezentált önmagunk körül forgolódás, hogy azt versenytáncban már pontoznák. Az a minden kétséget kizáró előnye azért meg volt ennek a résznek is, hogy egy súgógépnél is többet árulkodott a pozíciómról. Nyeste Ákos 1 perces előnyét szép lassan elcsipegettem, és a másik Ákos (Vöcsök) is egyre közelebb sodródott a gravitációs mezőmhöz, úgy, hogy az engem vérben forgó szemekkel üldözőbe vevő másik miskolci rém, Tölgyesi Tomi sziluettjeit még sehol nem láttam/hallottam mögém osonni. A 22-es jobbra induló kerülése még elcsent tőlem 2-3 mp-et, mint ahogy a 28-as pont feletti árkádos átjárónak aposztrofált lépcsőházba beugráson történő túlcsúszás is, majdnem bevágtatva a földszinti mosókonyhába. Vöcsököt épphogy nem értem utol, de a vezetést átvettem cirka 5,5 percre, és tudtam, ha itt gyorsan nem fújják le a mérkőzést akkor a mezőny legvége csúnyán bele fog rondítani abba a bizonyos levesbe. Ha nem mondom, valószínűleg akkor is bárki kitalálja rögtön: Pontosan hárman trappoltak át rajtam, én pedig éppen akkorát rikoltottam a világűrbe a „miért mindig 4.??” költői üvöltést, hogy a teljes új-zélandi kivi populáció egyszerre ássa el magát, menekülve e rémületes hang forrásától. Ha nagyon kicentizném akkor talán a hiányzó 20 mp hibaforrását össze tudnám kotorni innen-onnan, de itt nincs olyan, hogy ha, meg Máté érmét se szívesen törtem volna ketté, gürizett hozzá éppen eleget. Mondjuk ő a saját bronzát valószínűleg mérgében már rég beolvasztotta, miközben nekem három lovasfogat vitte volna körbe-körbe a Bocskai úton, fanfárok díszkíséretében, de hát az övé lett, nem irigykedem.

Meglehet, hogy a Felnőtt VB váltó tagjai közé odafurakodni már kincstári optimizmusra vall, de hát a mesék is így kezdődnek, hogy lehetetlen. Elkövettem, amit el tudtam, ezt a száznegyvenkilencedik 4. helyet pedig gondosan elhelyezem  a többi mellé, hisz még egy, és enyém a késkészlet és az ingyen „L” betű gravírozás a homlokomba. Így szólott hát e ROB mese, aki nem hiszi, járjon utána. De ne telefonáljon! Asszem a Szabadság híd tetején nincs térerő. 🙂

Made in Szeged – Hungária kupa 2016

Most, hogy az őszi OB zivatar szélsebesen közeledő első aszteroidája árnyékot vet mindenre és nem tudván a hétvégi gyöngyösi földet érési ponton mekkora cipóvá veri lajhár testemet, hirtelenjében teremjen itt egy őszinte vallomás a nyári élmények egy szeletkéjéből, mielőtt a ROB okozta rengések mindent betemetnek.

Ugyehogy Pannónia szuperszónikusai már réges-régen visszahullottak az Észak egéről, az azt követő turnézás és a tini lányok rajongó sikolyai is elmúlóan tovatűntek az éterben, így hát valaminek történnie kellett. Szerencsére a világ legrövidebb könyvét, a „Besztercebányai világuralomra törésem” című nekrológot, ami a KOB-VOB-os deresre húzatásomat hivatott felboncolni, könnyedén a felső polcra dobhatom, amúgy is dögszaga van és csöpög a vértől. A fülbemászó csontzenét és az ellenfelek lesajnáló kárörvendő kacajának lidérc látomásait valami elementáris ellen-vakcinával lehetett csak kipucolni az elme legrejtettebb tekervényeiből, és mivel a besztercebányai tatárjárást azért előre látni lehetett, preventív jelleggel már már  tavasszal kitöltöttem az orvosi receptet, amin valami ilyesmi állt: Hogyasszongyahogy „napi 2 adag Hungária kupa egy héten át, sok folyadékkal”. Az ellenszérum megfelelő koncentrátumát a rendező kiléte determinálta, akik ősi bölcs papokként őrzik a valódi Hungária kupák szellemiségét és gyógyító erejét. A verseny vonzerejét kétségkívül nagyban növelte, hogy a Főiskolás VB behemót teste annyira kilapította maga alatt a Hungit, hogy a napi program legfőbb áldozata maga versenynapok távjai voltak. Ez persze további láncreakciókat indukált, mégpedig – és aki eddig jegyzetelt, annak ezt már nem kell leírnia – hogy az erőinket át tudtuk csoportosítani arra a feketelyukban való esti örvénylésre, amit Mátrai Robi lemezlovas slágerkoktéljai gerjesztettek menetrendszerűen, amíg csak hajnalba nyúlva át nem estünk az eseményhorizonton. A két műszakos műfaj ugyan kissé hazárdjáték kategória, de a 21E-ben versenyezni a nyári sziesztában önmagában is baromság, akkor már kérje az ember a Prémium csomagot, a „mindent bele” filozófia jegyében.De fókuszáljunk arra amire vannak bizonyítékok, mert hogy amíg a nap az ég kékjében vakított, azért tájfutósat is játszottunk.

1. nap

Rögtön az első nap kissé talányosra sikerült, ugyanis én egy örökzöld középtávra hergeltem be magam: 35 percig az erdő cirógat és ugrókötelezik a beleimmel, majd a célban atomjaimra hullok szét, ahogyan kell. A rajtkordon szokásos pulzáló embermasszájában aztán a fülemhez csapódtak olyan pletykák miszerint sprint jelkulcs lesz, meg 4000-es térkép és hasonló csacskaságok. Az ilyen devianciákból általában nem szoktam jól kijönni, de itt most bejött a cucc, a sprint versenyre való téves átkódolásból néhol egészen piacképes ritmus kerekedett ki.

HK2016 - 01route

/Nagyobb nézetért katt bele!/

E  permanens megtébolyodott rohanásnak a 12-es ponton meg is érett a gyümölcse, Bogos Tomi 2 perces előnyét sikeresen elfogyasztottam, és Tomival bolyozni általában jó buli. Ő nyomja a gázt, én csak tekerem a kormányt, mint a dodgem-ben. A 15-ös és környéki domborzati mátrixot valószínű fehér köpenyes tudósok fejlesztették oda, tér-idő beszippantó berendezésük kikísérletezése végett. A megfejtés nem tudom mi lehetett, talán megtalálom egyszer az egyik Füles magazinban, mindenesetre az 1 perces, szerencsére egyetlen időveszteségem ide könyvelhető el. Az általam előre rettegett bolgár mészáros csak 44 mp-cel páholt el, de ez épp elég motiváció, hogy azt a részt egyszer beszántsam és leöntsem lúggal. Egye fene, a sráccal együtt.

2.nap

A második napit még szerényebben kommentálnám. Mentségemre legyen mondva, nem tudtam, hogy a „függőkert”, az függőleges kertet jelent. Pedig addig az egésznek meg volt az a huncut romantikája, aztán az egészből egy vertikális Velence kerekedett mindenféle akadállyal a létrára hajazó lépcsőkkel és járókeretes nénikkel, akik még csak oda sem adták az eszközt.

HK2016 - 02route

/Nagyobb nézetért katt bele!/

 

Persze idióta útvonalakban sem volt aszályos a nap, de hogy a GPS trackből a kutya nem fog semmit se kibogozni az legalább enyhít a kínon. A magyarok néhány másodperces pofonjai és a bolgár torpedó 1,5 perces előnye a Pszichofalván átélt élmények tükrében egészen elviselhető leforrázásnak tűntek, főleg úgy, hogy utóbbinak hála istennek be is fejeződött a Hungária kupás szereplése. Az övét jól teletűzte a skalpjainkkal, nem kért már repetát.

3. nap

Minden a helyén volt! Eleve úgy ébredtem, hogy egy méter lefutása nélkül előrejöttem összetettben a másodikról az első helyre a – fentebb említett kolléga exportálásával – , aztán megint középtáv jött egy biztos pusztulást jelentő Csanyik-völgyi normáltáv helyett, harmadrészt olyan lovat találtam magamnak a hármas ponton, aki ráérezve kiszolgáltatottságomra és sebezhetőségemre, mindig akkor hibázott bele, amikor én már épp hulla merev állapotban csúsztam volna az árok aljába az avaron. Térkép persze ide is tartozik, ha már összesárgatrikóztam aznap a testemet:

HK2016 - 03route

/Nagyobb nézetért katt bele!/

Hiba tulajdonképpen nem volt, a 3-4-es közötti flóra birodalom valamiféle vérbosszúja lehetett a természetnek az emberi civilizáció bűnei felett, a 11-es pont pedig a pályakiűző kontra versenyző ősidők óta tartó konfliktusát élezte, más okát legalábbis nem látom miért kellett abba az organikus siralomházba bekúsznunk. De hogy én se maradjak elégtétel nélkül, az addigi (talán lengyel?) paripám, akinek a tempója felért a legvadabb inkvizícióval az orrom előtt hibázott a befutópontra, így még azt a megaláztatást is rá tudtam mérni, hogy előtte érek be.

4.nap

A negyedik nap a fentebb említett Csanyik-völgyi normáltáv apokalipszisével és az esti Sörváltó Galaxis bajnokságával már masszívabb vetélkedőnek tűnt, a tetejében a dupla műszak miatt a szervezetem is pihenőért rikoltott a kis butus, pedig hol volt még vége, márpedig a prémium csomag, az prémium csomag. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy a pályakitűző kihegyezte a ceruzáját, a kaszáját megélezte, az eddigi diétás napok után végre jöhet az egyiptomi 10 csapás. Amin menjünk is végig e kis ábra segítségével:

 

HK2016 - 04route

/Nagyobb nézetért katt bele!/

Első csapás: Zokniban megbúvó partizán. Természetesen már a térkép mellé állva fordult olyan szögbe a tüske, hogy az agyamig felszúrta a talpamat. Forma 1-es kerékcserés iramban szig-szalag le-cipő kiköt-cipő levesz-zokni levesz-nem talál semmit-zokni visszavesz-cipő visszavesz-cipő beköt-hol a szig-szalag?-indujjunkmánel forgatókönyvvel. Második csapás: Az átmenetvadász ármánykodása. Noha nem vagyok az összeesküvés elméletek híve, de hogy a 3-as előtt pont ott és úgy kell Gond Gergőnek settenkednie a rekettyésben, hogy a 4-es pikáns kis átmenetét már együtt fussuk és tutira leszedje az én időmet… 3. csapás: A kiszikkadt test lázadása. Gergő nem hogy lemaradt, de a 14-esre mászás közben úgy vonszolt, mintha leölt állatot húzott volna maga után. Szőlőcukrot kell kunyeráljak tőle, víz persze a környéken sincs, így jóformán csak orálisan bepúderezem a szájüregem a kapott anyaggal. Gergőt eddig nem a felnőtt kategória csúcsragadozójaként ismerte a publikum – bár az esti sörváltón kiszabadult belőle az állat – látszólag élvezi a helyzetet, ezért ott és akkor bosszút is esküdök. 4. csapás: A láthatatlan bója. A 14-esre lemaradtam Gergőről és ha ez nem lett volna elég leérve a völgy legaljába pont helyett csak egy barátságtalan mederben koppantam széttárt karokkal, hogy akkor most mi csecs van?? Nem tudtam eldönteni, hogy az örök várakozások csarnokába értem, vagy egész egyszerűen debil vagyok, amiért nem látom azt a rüszmeteg bóját. Majd egy percbe telt mire legyőztem az undoromat és még egyszer ránéztem a térképre megfejtve, hogy nem is a völgy aljában van a pont. Ötödik csapás: „Bumm a fejbe!” A 19-es előtti patakátkelésnél kaptam egy bal egyenest egy rugalmas anakonda vastagságú faágtól, hogy az állkapcsom majd beleroppant. Szerencsére ezt Gergő már nem látta, ugyanis közben visszaelőztem őt, mert a 18-asra túlszaladt Ukrajnába, de megmondtam, hogy ez lesz, ha nem tiszteli a kort. Bocs Gergő, szeretek személyeskedni, meg jól is megy. 🙂 Na jó, visszaszámolva ez csak 5 csapás volt, de ne legyetek ilyen véresszájúak, higgyétek el, a célban még a hajam is fájt. Az 5 perc hátrány a külföldi szabotőröktől nem különben.

Az esti Sörváltós csapat teljesítményünk hagyatékából kétlem, hogy egy nap leforgatnák a Tűzszekerek 2-t. Eleve a 4 év alatt 2 győzelmet és 1 bronzot felhajtó formáció, a NagyPistával kötött komlószövetség, a Vatikán és az anyaszentegyház által is megáldott Sörekvés, idén nem tudott létrejönni. Banyesz pedig egy olyan megszelidíthetetlen oroszlán, egy öntörvényű halálcsillag, egy instabil izotóp, akivel épp úgy meg van az esély arra, hogy leigázza a galaxist, mint arra, hogy önmaga ellen fordul és mindent letarol maga körül. Ez a fegyver most épp besült, az elődöntőben egy betonszaggató bukfenc mutatvány összeroppantotta az álmokat, a MILF Passion Commando ezúttal kiírta magát a történelem könyvekből. Záróeste lévén, és mert örökké vigasztalhatatlanok lettünk ezzel 5. hellyel, megint Mátra Robira kellett bízni a terápiát, ennek hatásait és melléktüneteit pedig odafent már kifejtettem.

5. nap

A 7,6 km, a 300 szint és 28 pont, nem beszélve a Jávorkút megveszekedett lankáiról és biodiverzitásáról, pláne úgy, hogy vadászrajtos búcsúkoncertre váltottunk jegyet sok könnyet és verejtéket ígért. Az, hogy teljesen elfogytam a hét végére már a felfele úton számolatlan és önkéntelen nyöszörgésből éreztem, de reméltem, hogy a 2 perc 20mp-es szerény előnyöm tudata indukál valamiféle dacos feltámadást. Bár intő jelek voltak. Először is a rajtba menet, alig bírtam megelőzni egy falka 12C-s kölköt, másrészt az üldözőmet kielemezve egy önámításba nyúló „az nem lehet, hogy…” kezdetű mondókába kezdtem egyre emelve a licitet:

– Az nem lehet, hogy egy izraeli játékos megverjen

– Az nem lehet, hogy egy fordított baseball sapkás izraeli játékos megverjen

– Az nem lehet, hogy egy edzőcipős, fordított baseball sapkás, izraeli játékos megverjen

És ahogy az a Ford Fairlane című oktatófilmből kiderül, ami megtörténhet, az előbb-utóbb meg is történik. Hiába nyomtam aranyér megfeszítő módon, ahogyan a csövön csak kifért , a 4-es ponton csak levadászott.

HK2016 - 05route

/Nagyobb nézetért katt bele!/

 

Amilyen versenylóként vágtatott elképzelésem sem volt arról, hogy az eddigi napokon ő hol a kukutyinban járt, hogy még így is vezettem előtte, ám ez a rejtély azért csakhamar lelepleződött. Noha engem  gyorsan elföldelt a 8-asig – az meg hogy elfussak vele felért volna a kivégzőosztaggal – de a 20-as ponton csak a hátam mögül bukkant fel a csávó egy nem túl elégedett orcával. Kezdetét vette a taktikai harc, még 1,5 km, még 8 pont. A 24-esen eljött a pillanat, hogy betoljam középre a megmaradt zsetonjaimat, miután ő elszaladt a pont alatt. A 20mp-nyi előny sajnos még nem számított életbiztosításnak, így az olyan rongyrázós luxusra mint a térképre nézés már nem maradt idő. Nos ennél jobban megkomponált végjátékban is véreztem már el, így most kissé műhisztinek tűnne azon méltatlankodni, hogy éppen ez a pongyola terv nem állta ki a valóság próbáját, úgyhogy egy szép párhuzamhibával és 1 perc hátránnyal kerülve a felhajtást, beosontam a célba a 2. helyen, azzal a tanulsággal a hónom alatt, hogy, a „Hungi” életérzésnek nevezett  felhőtlen derűt és szórakozást sokkal komolyabban kell venni, különben ellened fordul és legyőz. Volt ez rosszabul is, lesz még jobban is! Köszi SZVSE, és ne kelljen újabb 8 évet várnom a következőre, különben ide a panaszkönyvet!

p1070181

The rise of Pannon Supersonics – 10mila 2016

Nem szokásom ilyen tájidegen semmirekellő nyelven címet fogalmazni, de be kellett lássam, ezt csak így lehetett röviden mégis drámai puffanással a világ tudomására hozni.

A történet ott kezdődött, amikor tavaly januárban a tradícióknak megfelelően a skandináv szellőt megérezvén vártam a tavaszi behívómat a norvég idegenlégióba, mert hát mégiscsak a tizedik következett soron. A január lassan februárba fordult, az északi fuvallat aromájának jótékony, perisztaltikát stimuláló hatása ellenére a postás csak nem jelentkezett, pedig a Rambo  és a Rocky összes részét végigpörgettem már, hogy felkészült és hatékony bozótharcosként vessem magam 10mila öldöklő küzdelmeibe. De a levélnyílás csak mozdulatlan maradt. A dolog végére jártam hát és kiderült, hogy csak elkallódott az üzenet, ami időközben kicsit rövidebb lett és csattanósabb: „Ki van rúgva!”. Csak persze nem így, hanem norvégiai vacsutu nyelven és nem az egyetem fura ura, hanem az Östmarka új játékospolitikájának lettem az áldozata, mindennek tetejében a mezemet sem vonultatták vissza. Így tehát tavaly úgy alakult, hogy 9 év után az otthon melegében élvezkedtem azon, hogy milyen is kívülről ez a játszótér, mitöbb éppenséggel kapóra jött a leváltásom híre, mert így egy régi álmomon kezdhettem ügyködni, minek végén szeptemberben megnyitottam a saját toborzóirodámat, hogy egy steril magyar csapattal vághassak neki a tizedik Tiomilámnak.

A regimentemet, Pannónia szuperszonikusait, kegyelmet hírből sem ismerő, a „Skandinávia” szóra egyből mindenre kapható gazemberekből verbuváltam, kik elenyésző kivételtől eltekintve valamikor mind voltak válogatottak vagy a hazai tájfutás egén suhanó üstökösök.

01

Menedzseri szempontból mindenképpen siker történtként kell megjegyeznem, hogy sikerült megszerezni a nemzetközi piacon is 10 millió Euróra taksált, az ellenfelek lába alatt sárga tócsát ingerlő sztárjátékost, K.O. Ádámot. Ilyen kiváló propaganda fogással már gyűlt a nép ahhoz az eseményhez, amit a svéd történelem már csak „A nagy Halden vadászat”-ként tanít az új generációnak. Nem vicc, tényleg legyőztük őket. A 4-es számú csapatukat. De ennyire ne szaladjunk előre. Pista, Banyesz, Vörös Endre, Pelyhe Dani, Szabó Andrew, Magyus, Szundi Attis, Vöcsök és én szent fogadalmat tettünk, hogy addig nem jövünk el Falunból míg legalább egy közteret nem neveznek el rólunk, teszem azt, a következő magyar látogató már a Pannon Supersonics sugárút diadalíve alatt léphessen be a város kapuján.

Az őszi-téli, egészségügyben tett alvilági kitérőm azért dobott egy méretes árnyékot az egészre, de gondoltam a többiek csak nem hagynak itt, hogy a szemem láttára szórakozzák ki magukat nélkülem a nagy „Kandináviában”, ahogyan Zoltán nevezi. Mire tavasz lett ezek a borús fellegek odébb álltak, Magyus is meggyógyulni látszott, a bűvös „TOP 100” elérése újra napirendre került. A szerepek kiosztását autokrata szigorral hajtottam végre, de panasz nem érkezett, mindenki belátta, hogy nincs lehetősége elkerülni a sorsát.02

Liszt Feri-hegyen zajos búcsút vettünk a Pannon Supersonics szimpatizánsoktól, és elindultunk őseink nagy kalandozásainak hagyományait feléleszteni, zsákmányszerzés reményében.

Endrének köszönhetően gyakorlatilag pályaszállásunk volt, 5 km-re az Arénától, ahol megérzésem szerint az angol királynő sem kaphatott volna olyan all inclusive ellátást, mint amekkorát mi, beleértve a masszázs fotelként funkcionáló viking átalakító és szimulátor berendezést is.Már-már zavaró szeretet vett minket körül, barbár lelkünk nem ehhez szokott, ezúton is mély meghajlásom a Pekár família gondoskodó törődése előtt.

0504

A szokásos giccsparádén túl, amit a nappali és éjszakai edzések erdeinek beszippantása jelentett, a verseny előtti délutánon elindultunk egy prológ jellegű sprinten, hogy eldőljön ki a King vagy Queen of Mördarbacken. Ádámnak olyan nyomasztó megtiszteltetésben volt része, hogy Tove Alexanderssonnal indulhatott egy rajtkockából, ami persze azt is jelentette, hogy Ádámnak innentől a menekülésről szólt az élete „Tove-rém” elől. Kevés sikerrel.03 A rajtbójánál már ikszre állt a mérkőzés a többiről pedig már csak szóljon mementóként annyi, hogy végül ő csinált belőlünk „Queen”-t, a „King” titulust megtartotta magának. Hát ennyit a Mördarfukkingról…

Másnap reggel, május 14-én havas esőre nyitottuk ki csipáinkat. A Gergely-naptár, a tudomány és persze mi is tisztában voltunk vele, hogy ez csak egyet jelenthet: itt van A NAP, mire oly régóta vártunk.

06

A nagy római bevonulás kutyagumi volt ahhoz képest, ahogyan a mi falkánk átlépte a szentély kapuját, hogy büszke tekintettel szúrja le a lobogót a 25 négyzetméteres rendezői szél, eső és armageddon álló sátor bázisunk kapujába. Illetve csak szúrta volna, mert…07Csak néztem mint egy szobanövény, Neil Armstrong óta senki nem döfött le zászlót ilyen kietlen vidéken. Dörgedelmes panaszlevélbe kezdtem volna, ha nem épp élet-halál kérdése lett volna, hogy búvóhelyet találjunk a skandináv májusi télben, amit végül egy bennszülött, de portáját elhagyott és evakuált kufár kirakatában találtunk meg.

Az Arénának szép lassan bealkonyodott ahogyan a mi bátorságfaktorunknak is. De csak pillanatnyi megingás volt.  Ádám begubózott a tömegbe, a számára biztosan új dimenziókat jelentő 269. rajtkockára (úgy látszik ennyire taksáltak minket a kis hitetlen kandinávok) és itt hagyott minket, hogy tájfutósdit játsszon a többiekkel. Ő volt az egész játszma kulcsfigurája, céljaink eléréséhez nélkülözhetetlen volt, hogy 10 perc hátrányon belül rám rikoltson a váltózónában, különben leszakadunk a harcoló csordáról és önerőből vissza már nem mászunk. Testemet sóhajok százai hagyták el, mikor a 100. hely után felszaporodtak a hézagok a célba érkező vonat hosszúra nyúlt kukacán és Ádám még kint tekergett a százholdas pagonyban. Mivel egyikünk se lett volna képes ekkora bravúrra ezért nem tudtam haragudni rá és még csak nem is zárathattam a környék legmélyebb tömlöcébe, de ezzel mindenképp el lett vágva a stratégiánk achilles sarka. Ádám a „nagyon kemény” (legalábbis én tévesen ennek hallottam) kedélyes csasztuskával indított útnak.

Akikkel én kiindultam a pályámra azokról távolról sem lehetett volna azt mondani, hogy a skandináv erdő torkának ugrottak volna, ráadásul rájöttem, hogy slozipapírt se hoztam magammal, arra az esetre ha életbe lépne a barna kód.

10mila 2016 - 2-es pálya_utvonal

Nagyobb nézetért katt bele!

Egy nap telt el, de már másodjára kellett megmásznunk ezt a mördarfukker hegyet, ami a rajt után következett, és miközben vicsorogva iramodtam fel rajta megfogadtam, ha még egyszer elém rakják bizisten ledózeroltatom az egész hóbelebancot sísáncostul, vattacukor árustul az éj leple alatt. Mikor el kellett kezdeni komolyabban is tájékozódni az egyesre ezek udvariasan előreengedtek és beálltak mögém, mintha legalábbis nem rína le a pofámról, hogy „hé emberek, én pont ugyanezért jöttem ide!” Maradt a mozdony szerep a saját kis partra vetett fóka tempómban.  Az egyesen valami bollyal összefutottam és be is akasztottam a leghátsó vonóhorogba, de aztán mikor már kínosan nem arra mentek amerre én terveztem kénytelen voltam önállósodni, lévén, hogy biztosan megint skandináv lottó jön (farsta). Az eddigi kilenc 10milámon összesen nem tájékozódtam ennyit egyedül, mint itt erre a pontra. Noha nincs és nem is volt bennem ettől para, de őszintén szólva, egy 4000 fős váltón az ilyen partizán akciók ritkán kecsegtetnek sikerrel, már ami a mi szintünket illeti. A hármasra újra összeakaszkodtam velük, de mikor a 9-esre ismét előre engedtek már kicsúszott egy „Elmentek ti a…” kezdetű gyerekmondókának legkevésbé sem nevezhető lírai költemény a számon. Innentől kezdve sokat futottam egyedül, vagy fogtam ki én a pontot a pereputtynak, így semmi meglepő sincs abban, hogy lényegében csak a pozíció tartására voltam képes (155. helyről egyet leadva). Kb. 4 percet hagyhattam ebben a 13,5 km-es éjszakai pályában, ami figyelembe véve, hogy mennyi önálló drágán add az életed akcióval lett megfűszerezve nem is éreztem olyan tragikusnak. Egyetlen célom volt, mégpedig 100 percen belül jönni. Gondolom mindenki kitalálta, hogy 100:00-át jöttem, csak hogy Fortuna még egy utolsót belevigyoroghasson az orcámba.

09

Utánam Magyus jött, aki aznap este az úthálózat terhelhetőségét tesztelte, majd Pista következett a Long Nighttal, és még mindig úgy játszott vele, mint Ördög az orgonán, kitúrhatatlan az öreg és a dicsőségtáblájára legyen írva, gyorsabban elbánt a 4,6km-es átmenetével, mint egy másik sporttársunk a maga 230m-es szakaszával, egy korábbi Tio-n. Majd Dani tépetett magának térképet a rövid pálya dózisok első adagját magába lőve, és ahhoz képest, hogy futócipőt az utóbbi 1 évben csak fényképről látott, 5 perccel jobbat jött, mint amit az ütemtervben kiporcióztunk neki. Endréé volt a 2. rövid pálya, aki Dani idejét lemásolta abban a félhomályos uniszex napszakban. A 7. pályára nagyon úgy festett, hogy kegyetlenül ráhergeltük Banyeszt, de ez az ő hibája, legközelebb ne keverjen 45 percet egy pontra, akkor talán nem szívjuk a vérét 2 éven át és így tovább életfogytiglan. 6 perces kb átlaggal széjjel harapta az ő, hogyismondjam 10D szalagos futamát, ami a cél környéki pókhálós biatlonos céllövöldében tekergett. Kicsit hitetlenül is néztük amint versenyagárként beront a célba, de nem csalt, jót szaladt. Attis ugyan spórolhatott volna egy pár percet, de ki tudna rá haragudni, szereti a dagonyát és a helyi szokásokat. Bandi kitartó, hűséges katonája a Pannon Supersonincsnak, 20 másodperccel még jobbat is jött a tőle elvártnál. Vöcsök pedig egyszerűen szaba nem lehet. Kérte és meg is kapta az utolsó 16 km-es pályát. Nem értettük, de megértően kezeltük, ráadásul, csak hogy engem piszkáljon, neki sikerült 10 mp-cel egy lélektani határ (2 óra) alatt jönnie. Csak tudnám hogy csinálta…

A végső elszámolásnál a 132. helyet sikerült elhappolni, nagyjából fél órára landoltunk a TOP 100-as álmainktól, ami 10 emberre kivetítve már nem tűnik csillagászati távolságnak.

13

Így hát 2016-ban feltettük magunkat a térképre, bár még csak a peremvidéken járunk, amit egyelőre csak az általunk letiport 200 csapat érez a bőrén, akik mind-mind ácsingóztak a szépreményű 132. helyre, de kudarcukat nem tudván megélni, azóta céltalanul bolyonganak a svéd tajgán.

Jövőre folytatás? Még meglátjuk, a Pannon Supersonics talán újra lecsap… és öl…

 

Árnyék Birodalom 2. rész – Nemezis

Este van, közel a villanyoltás ideje a cellában, meg is nézem, 20 óra 40 perc: hirtelen kábulat, majd erős nyomás. Satuként nyom össze az ágy, és még csak azt sem látom kik a merénylőim, de érezhetően jó erőben vannak, én meg csak lilulok el várva, hogy a csontzene búcsúkoncertje alatt végre bevégezzem és belecsurogjak az ágy alatti kis műanyag kacsámba, aztán egyik pillanatról a másikra elengednek. Magamhoz térek, majd némi kómás zsibbadás után kezdődik újra a „Ki belez a végén?” játék. Az első ilyen éjszaka után még az eddigi cselszövőmre, Banyesz-múzsára gyanakszom, hisz az Ötös számú vágóhíd ajtajait nem zárják lámpaoltáskor se, hadd tévedjen be a kínzókamra-turizmus valamennyi félkegyeltje, ugyan miért pont ő ne próbált volna besurranni, hogy egy újabb önszórakoztató cirkuszi számának áldozatává tegyen? De mikor immáron odahaza hét lakat alatt a harmadik emeleti fogházban is folytatódik a tortúra rá kell döbbenjek, hogy bármennyire is ügyes Zoltán barátom az ipari alpin világában, a csukott ablak résein ő sem tud észrevétlenül egy kloroformos kendővel átszivárogni. És hiába szereti a viccet, ennél a pontnál már neki is meg kellett volna sajnálnia egy kicsit. Bárki is woodoozott meg, az egészben az volt a legridegebb, hogy minden este menetrendszerűen jött, még akkor is amikor az órámra nézve 8 óra 38-kor fitt és éber voltam és megkönnyebbülten vártam, hogy 40-re váltson az óra jelezvén, hogy ma kimarad Nemeszisz anyánk álomszövése, de sose értem meg, mindig csak 20 perccel később riadtam olyan delíriumban, mint akit a toxikológián locsolnak fel január elsején.

Ez a visszatérő rémálom a hazatoloncolásom után nagyjából egy hétig tartott és soha egyetlen napot sem szalasztott el, hogy leszedáljon és medicinlabdával pattogtasson a mellkasomon. Az okkultizmus nem az én világom, biztos van rá orvosi magyarázat, de erről nem szólt a zárójelentésem, pedig forgattam és forgattam hátha megfejtem a képletet, amivel kiiktathatom ezt a kora esti démont, de az alvilág már csak alvilág, a kötelező protokollt meg egyszer csak megtanulom én is.

Tehát immáron a kórházi díszletek nélkül, otthon folytatódott a magánzárkás foglalkozás, amiben a kényszer mellett az önmegvalósítás is motiválta a szabadidő agyonütését, mert hogy még odabent úgy ketté lettem vágva, hogy egy festőtagozat „mozdulatlan absztrakt alak” témakörének díjnyertes modelljeként kényszerültem olyan testhelyzeteket felvenni, amiben legalább a puszta vegetációra képes vagyok. A lakás teljes párnakészletét felhasználtam alapanyagnak ehhez az építő szakkörhöz, és szó mi szó, készült aztán egy-két olyan priccs, hogy azt ki kéne állítani.

zárka

A csináld magad mozgalom ráadásul nem is ért véget ennyivel. Orvosi utasításra ugyanis a saját kötözésemet is cserélnem kellett a varratszedésig. Nekem! Egy olyan ideggyenge neandervölgyinek, aki ha tűt lát már rongybabaként csuklik össze, hogy aztán eszméletlenül ébredjen valami idegen helyen. Persze ezt is csak azért viseltem el, mert a közelgő lidércnyomáshoz képest ez az önfoltozgatás tényleg csak szalon-hisztériának tűnt. Egy héttel a szabadulást követően vissza kellett ereszkednem a lángnyelvek és tébolyultak világába, hogy a 6-os számú kórterem boncmestere befejezze művét. Mikor a harmadik öltés kihúzásánál végleg gallyra tettem a marokra szorongatott ágy kárpitozását az időkérésem és frissítőszünetem közben meg lettem nyugtatva, „mindjárt vége, már csak 11 öltés”. Sejtettem azért, hogy ez a deresre húzás nem fog túl nagy konkurenciát jelenteni gyermekkori vidámparkos hahotázós élményeimnek, de hogy szaturált homlokkal a lekászálódásom előtt megállítanak az orvosi szobában a sosem jót jelentő „hoppá” szócskával az már tényleg nagyon távolra repített a bakancslistám legszebb ábrándjaitól. Elkezdte ugyan magyarázni teljes izgatottságban, hogy miért kell neki most visszametszenie a sebet és hogy jól figyeljek, mert ki fog nyomni az újra felnyitott vágáson keresztül egy kis zsírszövetet, de én már csak arra tudtam gondolni, hogy remélem most már tényleg a ciános fecskendő jön és végre pontot teszünk az egész darabolós sztorinak a végére, mert menekülni úgysem tudok.

Valami csoda folytán végül kiszabadultam a kínzókamrából, a zsírleszívást letudtam a TB-ből, újra az otthoni motívumoknak álcázott tömlöcben heverésztem és az egy szem lyukon át láttam elhaladni a világot. A mozdulatlanság szegődött cellatársnak, bár kicsit szótlan a fószer. A plafonon futó árnyékokban merengve töprengtem, hogy a tervek és a valóság között általában tátongó szakadék most hány kontinensnyi távolságra csúszott egymástól, és hogy vajon ez már a fő büntetés e, és ha a leereszkedésem kezdetét jelentő előzetest beszámítják a végső penzumba akkor mikor szabadulhatok?

Ezt néha megszakította a napi korzó, amikor a Feneketlen-tó korlátja körüli pályára álltam, aminek egyébként tucat és tucat szerelmes pár lett az áldozata, akik mind betegesen vonzódtak a tó körüli kapaszkodón való csüngéshez, és amiért az aktuális életformámból adódóan élet-halál harcot kellett vívjak, nem törődvén, hogy az adott udvarlás és násztánc milyen szakaszában tart éppen.

A másik életidegen impulzust az én mikro-ökoszisztémámban mindenképp a tisztálkodás jelentette, mert az októberi Golgota óta nem mosdottam normálisan, ez az árnyékvilág egy újabb szelete. Mintha egy madárijesztőt csutakolna az ember, mert először a felhasított lábamat kellett partvonalon túlra helyeznem, majd ennek elmúltával jött  a nem kevésbé frekventált hasi rész is.

A száműzetés nyolcadik hetében rábukkantam a siralomház játszóterére. Mivel deréktól lefelé a testem látványa napról napra egyre inkább kiállta az összehasonlítás próbáját a South Parkból ismert Jimmy karakterével, úgy döntöttem edzek, kerül amibe kerül. Csak remélni tudtam, hogy a 7 emeletes lépcsőház megmászásával a re-start gombot nyomom majd le és nem az önmegsemmisítőjét, és bár az első alkalmat háromnapi izomégés és fekve hörgés követte végső soron nem tette be a kaput, így rákaptam az ízére.

A tizedik hét végére kegyelmet kaptam Pavlo doki közbenjárására, és kissé revideálva az ő 1 hónapig csak laposban-aszfalton-keveset diétáját, Nagykovácsi felé vettem az irányt, hogy Banyeszt és Szakit elkísérjem a BHTCS „túra” kezdő, Nagyszénási szakaszára. Igaz ami igaz, ez még a zergelábú hegyi futók közt is fekete pályának minősül, de gondoltam ez egy tüntető kiáltás lesz a civilizált világ felé, hogy még nem dobtam be a törülközőt. Ebből aztán lett egy össz 11km-es nyitóbuli, és még Szakit is sikeresen evakuáltam a Nagykopasz lábától Tél tábornok karmaiból.

A következő hetek immáron mind a szárny bontogatás jegyében teltek, hogy kiderüljön milyen messzire sodródtam a galaxis középpontjától. A szabadulás utáni 4. héten a Téli Mátra M-es méretét próbáltam fel, ami ebben az állapotomban egyáltalán nem feszített, inkább az volt a kérdés sikerül e belenőnöm, esetleg egy-két varrását felhasítanom a 25km alatt. Az M rövidsége mellett mindig is vonzott a múltban ennek a távnak a szintekkel ápolt kapcsolata, így most végre alibim is volt az XL méret ruhatári bilétájának a széttépésére. A fő kérdésre, ami miatt elindultam, miszerint “mi változott?”, két rövid szóban megkaptam a választ, „kb. semmi”. A székelési ingert csak felajzotta a 10 hét kihagyás, mi több, az egyik sietős technikai kitérő alkalmával a lefelében megbotolva, majd bukfencezve egy pillanatra el is ernyedt minden izmom. Igen, ez a szépen becsomagolt „beszarás”. A Vörösmarty turista lokálig tartó patakkal vívott csörte is változó intenzitással és sikerrel folyt. Az első átkelésnél látva a helyzet teljes kilátástalanságát kénytelen voltam a januári gleccservízbe lépni, így nem okozott gondot a következő gázlónál immáron testbeszéddel a világ és egy turista tudomására hozni, hogy itt most tájfutó jön. A sporttársam kétségbeesett tekintetére muszáj volt válaszolnom, hogyha már eddig engem leckéztetett az élet gondoltam átvágok előtte didaktikus jelleggel, hogy milyen is egy szakszerű patakátkelés. Ez olyan elcseszett módon sikerült, hogy a következő fél órában minden utamba eső humanoidtól száraz ruháért kilincseltem, és mire beletörődtem volna a tüdőgyulladásba addigra meg is száradt a jelmezem. Közben Szerencsi Ildi is szakító próbára tette egy régi barátság alappilléreit, amikor egy tökéletes frizbi mozdulattal a pecsételésre nyújtott igazolólapom elé hajította a sajátját, cirka 5 méteres lépéshátrányból. Az előzés mestermunkájaként könyveltem el a műveletet, és értem én, hogy az erősebb kutya b**ik, de azért arcpirító egy mutatvány volt, annyi szent. A célidőm numerikus mutatója kevésbé fontos, hogy 25km-t végigabszolváltam futó mozgással már önmagában diadal volt. Nekem.

Érezve, hogy a 10 hét kihagyás dacára valami pislákoló fény még fellelhető odalenn, a Téli Margita 21km-es távját is kipróbáltam. A táv első 3 kilométere (és utolsó 4) ugyan köszönőviszonyban sincs a terepfutás kifejezéssel, inkább a gödöllői urbanizáció immár csillapíthatatlan étvágyát hivatott demonstrálni. Szóval az első 5 km átlag 3:50-es irama köszönhetően a Sparisok oszcillátor hatásának, kissé meglepett. Mármint nem az, hogy ők ilyen vad csikó léptekkel közlekednek, hanem, hogy a testem nem hasad ketté ettől az amplitúdótól.
12525343_988539354544715_4752122047645202037_oInnentől az emelkedők szapora bagzásával persze visszalassultam, de a lábam érezte, hogy fut! Igaz, az egész ritmusáért felelős szív és az ő nagy cimbije, a tüdő, már nem hagyta  hogy a saját komfortzónáját átlépje, így tulajdonképpen helyettem meghozta a döntést tempó ügyben, tett ő magasról, hogy én mit akarok. A 93 perces célidő egészen emberi arcvonásokat mutatott, úgyhogy ideje volt a testi rehabilitáció mellett a lélekkel is foglalatoskodni immáron. Erre mindig van egy jól bevált recept a zsebben február tájban, mégpedig a siroki Töris edzőtábor.

A Sirok-Kékes expedíció (19km/1450m szint) ugyan elsőre inkább öncsonkításnak tűnhet, de tudni kell, hogy a felfelé futásban fájt a legkevésbé a bemetszésem helye, így főleg hegyre felfelé edzettem azt a heti 2-3-at a szabadulásom után. Hiába a legtöbb hollywood-i szuperhős is valami baleset folyományaként tett szert szuper képességekre, ki tudja, lehet, hogy én is ebből az atomcsapásból kimászva kezdem el feladni az emelkedő futás iránti mélyen gyökerező ellenszenvemet? És ahogy Carmen mondotta „A csúcsképesség süti!”. Na jó erről azért szó nem volt, de a Mátra feromonjai és a mászásra hangolt testem végül a csúcs előtti harmadik kilométerig szinte ellenállás nélkül felcipelt Pistáék társaságában. A legvégén ugyan a torkomon akadt a Kékes és össze-vissza hallucináltam mindent, de ekkora sarcot még összességében nem tartottam túlzónak. A Kékes büfé 300 Ft-os Twixét annál inkább

10991422_850737091653680_4359716631038756603_o

Emígyen jutottam el a márciusi szezonkezdésig, hogy újra jelmezt húzva tájfutósdit játszak.

Kétségtelen tény, hogy a kiindulási ponthoz képest valami távoli és ködös rengetegben törtem újra felszínre, és még halvány lila fogalmam sincs merre van az út amin végig akartam baktatni, de talán nem is fontos, keresek egy másikat vigyen az bárhová is.

Ezt a két részes elbeszélést, ami az odalent eltöltött időkről szólt semmiképpen sem szeretném az univerzum összeesküvésének beállítani, vagy bármiféle önsajnálattal átitatott elbeszélésként feltüntetni. Azt sem gondolom, hogy ez valami különleges próbatétel lett volna, sokkal inkább egy újabb szelete az autentikus és nagy betűs ÉLET-nek, és annak, amit ő jelképez: az elkerülhetetlen harcnak…

Vége!

Árnyék Birodalom 1. rész – Inferno medicina

Nem akartam én ezt az egészet, csak úgy megtörtént… Felelőtlenül itt hagytam a komlólavina görgetegének elbeszélését, annak minden szennyével hadd bűzölögjön és terjessze kórokozóit, ami még akkor sem vall nemes lélekre, ha ezzel az ádáz küzdelem dicsőítésének izzadság és vér áztatta zászlaját tűztem ki lobogni a kibertér virtuális szélcsatornáiban. Majd rögtön a pilisi OB hóhérmunkájába csöppentem és boldogan hajtottam vágóhídra közel ezer sporttársamat, még ha némelyek még élvezték is a bárdon megcsillanó napsugarak vakítását. Látszólag ennyi bűn is elég volt ahhoz, hogy valamiféle metafizikai felemelkedés iránti vágy ébredjen legbelül és efelé vegyem az irányt. De a fény felé vezető ösvény szakadékok és sűrű sötét erdők labirintusán vezet keresztül, hol sivító démonok százaival kell megküzdjön az ember, mialatt sok-sok kanyart kell bevennie és megannyi elágazással találkozik szembe, útjelző tábla híján a megtörhetetlennek hitt elszántságára bízva a helyes döntést, ami végül felvezet ODA. Eltévedni pedig nem tanácsos. Én eltévedtem, pedig helyes iránynak tűnt az elején, de aztán egyik pillanatról a másikra omladozni kezdtek alattam a kövek, és minden apró kapaszkodó gyökerestül fordult ki a helyéről végigsebesítve az addig minden fuvallattal dacoló testemet, hogy a meredély aljában végre nyugvópontra érjek és feltápászkodva a félhomályban elolvassam az előttem egyetlen megmaradt ajtó feletti feliratot: „Én rajtam jutsz a kínnal telt házba…” Be kellett lépjek, mert más kiút nem kínálkozott.

Az alvilág bejáratának ezúttal nem a Golgota adott helyet, hanem a bükki Kis-fennsík ahonnan pislákoló fény szegélyezte apró lépcsőn elkezdhettem az ereszkedést, nem tudván annak valódi mélységeit és, hogy hamarosan e tévedt bolyongást félőrültek tébolyult üvöltései fogják kísérni.

OCSB volt, az egyik a sokból, mégis különleges, mert végre helyükre kerültek a dolgok, már csak csinálni kellett a tájékozódási futást, még akkor is, ha számomra a klasszikus csapatbajnokságok eddigi futásai lényegében kitöltötték a szégyenfalat. Egyszer-kétszer ugyan megmentették a csapattársak a kollektív mély zuhanástól, de a nagy átlagon ez alig-alig javított valamit. De most végre valahára szügyig megteltem a „megcsinálom” gondolattal, de aki a múltból nem tanul… 13 perc elteltével az egyik bambuszrengetegben ott lapult a veszedelem, aminek csábító énekére nem tudtam nemet mondani és egyenesen belé rohantam, torz torokhangom felszökött a világűrbe, minden költözőmadár vette a sátorfáját és itt hagyták e zajos kontinenst. Lenézve a jobb lábszáramra, azonnal piros színbe borult a zoknim, így lehúztam felmérni a kárt. A seb nem nagy de egy hiányzó izom darab elszublimált a sípcsont mellől. Szerencsémre ezen a derbin az egész mezőnyt egy zsebkendőnyi vidéken cirkuláltatták, úgyhogy 500 méternyi lajhármászás után a kötözőhelyen voltam, majd fél óra múlva már az őszi kórház road-show első állomáshelyén sikíthattam felcserért.

IMG_20151024_164459IMG_20151024_164521

A miskolci Csillag Központ remek fércműhelynek bizonyult, de a vasárnapi traumatológiai rendelés már nem az erősségük, ahová másnap újrakötözés címén rendeltek be. Fél lábon sorban állni 50 percen át 30 tajtékzó páciens hónaljszagú szorításában még úgy is kihívásnak bizonyult, hogy a motiváltságomat addig tápláló 2. pozícióban kapaszkodtam a pult szegélyébe. Mikor már a patakzó verejtékemben csúszkált az egy szem használható remegő lábam, fel kellett adnom a kiharcolt állásaimat és egy padra zuhanva elkönyvelni, hogy más megoldást kell találnom, vagy itt veszek. A taxi-Oszkár vegyes felvágott végül a budapesti János kórház bejáratáig repített, ahonnan csupán a lidocainos fecskendő délibábja segített fel a komplexum együttes majdnem legmagasabban fekvő épületébe, ahol bölcsen elhelyezték a traumatológiát, mert egy gyomorbajos egy percet se sétáljon, csak a sánta-vak. Ahhoz képest, hogy a várónak nevezett boncteremben arra kellett figyelnem, hogy egy földön fekvőre se tipegjek rá 10 perc alatt a nevemet szajkózták. Valószínű a többiek már annyira haldokoltak, hogy ők már csak a lelkészt várták. A sebben az addig pihenő tampon kihúzása úgy látszik nem volt elegendő bizonyíték az ott rendelő mészárosnak, mert kifelé menet megkérdezte: „Maga miért biceg?” Nincs bajom a fekete humorral amíg az angolok csinálják és csak azon a hangos fényes dobozon át kell az agyamnak megszűrnie. Egy harmadik egészségügyinek álcázott hullaház jelentette az őszi turnék harmadik megállóját, ahová kötözésre jártam, amolyan futószalagos hangulatban, az egy beteg 2 perc ütemtervhez szigorúan ragaszkodva amit egy rendkívül egzotikus hangzású orvos karmesteri pálcájának ritmusára végeztek. Csak az elején voltam rutintalan, de az első kötözésemnél azért megtanultam a leckét sebességből, miszerint nem számít, hogy az egy csempényi véred még ott hullámzik a padlón a „Következőt” rikoltás óramű pontossággal kell működjön.

A 4 hét kihagyásnak ugyan nem örültem, de még csak most ereszkedtem alá, ha megtalálom a kijáratot még győzhetek. A negyedik hét elején otthagytam a búvóhelyem, ahol már gondos rendben állottak a tervrajzok az első két hét rehabilitációs edzéseit lefixálva, midőn újra kitépem kardom nekiindulva felfelé. Bócsára helyeztem át magam, hogyha már (még) nem futhatok, legalább a boróka feromonjai szorítsák ki a tüdőmből a jód és a géz maró szagfelhőit. Az esti hangulatbomba után elszenderedve álmot láttam, melybe felfelé tartok egy sötét folyosón és kezemmel kitapintva kilincsre bukkanok. Fellélegzem, megvan a kijárat, csak le kell nyomnom a kallantyút és újra ott lesz előttem a helyes út, minek végén végre ragyogó fénybe juthatok. Könnyen mozdul a kar, nyílik az ajtó, ám hirtelen rádöbbenek, baj van. Tucatjával törnek ki a lidércek, földre löknek és vonszolni kezdenek újra lefelé. A hasamra ülnek és kéjes vigyorral azt mondják, „most már felkelhetsz”. Az éjszaka közepén elemi erejű fájdalom szakít ki a rémálomból, mely szorít és nem ereszt. A hasamból sugárzik. Egy darabig küzdök ellene aztán feladom, hallgatok a jó tanácsra. Ildi mama óvó hangja a negyedik állomás felé küld, ami a Kecskeméti megyei kórház, ahol megkapom a diagnózist, vagy legalábbis azt amit ők akartak hinni: „gyomorrontás” Meg is kapom a seggbelövést egy görcsoldó nyugtató lövedék formájában, de 36 óra és a fél házipatika kifosztásának ellenére a fájdalom alig múlik, vissza-visszatér. Az elfogyó türelmem a 3-as helyszín felé irányít, ahol az eddigi kínzó gyorsaság  most égető szükséggé válik, és ahonnan meg is kapom a helyes irányt: „Vakbélgyulladás, már haza se menjen irány a szentimre”. Ez az ötös számú vágóhíd egy orvosok közt használatos fedőneve. A váróhelyiség ön-önmaga, egy ma kitört háborúra felkészületlen tábori kórház kellékeivel és statisztáival. Nyöszörgés és halálhörgés minden négyzetméteren, a kérdőjel alakzatban görnyedő Istvánt rögvest úgy karhajlítón szúrják a kanül egységgel, hogyha már kiegyenesedni nem tud, akkor a végrendeletét se tudja már megírni. Majd 8 órán át keringtetnek a CT, a röntgen, az ultrahang és a többi újkori fegyver között, ahol már várták a „kolbászfesztiválost”. Mert hogy ha egyszer elbuksz, mint én jelen esetben a Kecskemét „kórházban” és egy zárójelentésbe bekerül, hogy böllér-fesztiválon jártál, onnantól kezdve vállalnod kell a gúnyneved súlyát, és nem csak az adott intézményben! A 3-as számú állomáson és a majdani 6-os számú, háziorvosi egységnél is, és az összes többinél is ahová a szél fúj életfogytiglan. 8 órányi belövés, tapogatás, nyomorgatás kálváriája után végre sikerül túlüvöltenem a várót este 11-kor. Na nem azért mert ekkora nihilista állat vagyok, hanem mert az eddigi intenzívnek hitt fájdalmakat felváltlja a középkori inkvizíciókban sem ismert gyötrelem. A vakbél perforált, magyarán a buli az utolsó tánchoz ért. A földön térdelés közben a könnyeken át aztán megpillantom a kis kerekes mankómat, ami végre a kés alá cipel. Reggel felébredvén megállapítom, hogy még élek, pipa! Egyéb tapasztalat: odalent egy átlós tarvágásban megnyírtak, pedig szerintem rendben tartottam a kertet. Hiába, kritikus mindig akad. Cserébe akkora pelenkát adtak rám, amivel egy bálna csecsemőt is könnyedén tisztába lehetne tenni. Megkönnyebbülő fájdalom, ez már csak a vágás meg az a kitoszott kanül, amit előző nap döftek belém és amitől az egész jobb karom használhatatlan. A vizitnek nevezett szemérmetlen zaklatás nálam 20 másodpercben kimerül: „Az utolsó pillanatban műtöttük meg” További kérdések úgy látszik majd a fogadóórán. Mivel a bal karom és a fejem mozgatásán kívül másra nem vagyok képes (oké, a lőcsöt valahogy a kórházi kacsába célbahimbálom), vegetatív üzemmódba kapcsolom magam, amit ez a harmadnapi látomás szakított meg:

11225432_982916121769109_6138562816401013894_n

Szerintem lidérc volt, szerinte múzsa, mindenesetre nem hagyott békén, olyan verbális ostorcsapásokat rég szenvedtem el, mint amit Banyesz zaklatásai csaptak rám. Valószínűleg ez az egyetlen olyan kórházi beavatkozás, aminek a rehabilitációjához mozogni kell, és valószínűleg ez az egyetlen olyan mozgáskötelező terápia, ahol csupán egyet nem tudsz: mozogni. És éppen ezt az izzasztó és megint csak tengernyi könnyet igénylő foglalkozást zavarta meg Banyesz merénylete, aki hol fényképezett, hol az orvosi gáz szoba irányába terelgetett, a rekesz- majd a teljes hasizomzatomat megdolgoztatva.

 

Látva kiszolgáltatottságomat a hétvégi ügyeletes sebész is akart egy cseppet a véremből, pedig már kezdtem jobban lenni. Újrakötözés és a hasitasim (drén) eltávolítása címén a kötözőnek álcázott kínzókamrába invitált. A két tenyérnyi, vágásomat takaró tapaszt egy mozdulattal tépte le, egy olyan pontomról aminek még a paplan érintése is sziszegést váltott ki belőlem. Ami a torkomat elhagyta arra a holtak felébredtek, szavaimtól templomok dőltek romba, pogánnyá lett vidékké sivárodott a kötöző tíz kilométeres sugarú környezete. A belém vezetett cső is hasonló torkolati sebességgel hagyta el a testemet, és mikor egy kiklopfolt löncshúsként kivánszorogtam a vallató szobából mint egy verbális dobócsillagot utánam penderítette az orvos: „Ha nagyon fáj, kérhet fájdalomcsillapítót a nővérektől”.

A kimerültségtől eldőlve az alvilág ötödik bugyrában nyitottam ki újból a szemem és annak legutolsó szegletében tévelyegtem, a vágtázó futásokról szőtt álmok tovatűntek, sötétben botladozva, hol térdre esve, hol csúszva a nyirkos falak mellett kerestem a kiutat. A homályból egy ajtó sziluettjei rajzolódtak ki, közelebb lépvén ez a felirat állott rajta: „A puszta kitartás is vakmerőség”. Kinyitottam. Újra lépcsőhöz értem. Ám ezúttal ez felfelé vitt. Talán ODA…

Vége