The rise of Pannon Supersonics – 10mila 2016

Nem szokásom ilyen tájidegen semmirekellő nyelven címet fogalmazni, de be kellett lássam, ezt csak így lehetett röviden mégis drámai puffanással a világ tudomására hozni.

A történet ott kezdődött, amikor tavaly januárban a tradícióknak megfelelően a skandináv szellőt megérezvén vártam a tavaszi behívómat a norvég idegenlégióba, mert hát mégiscsak a tizedik következett soron. A január lassan februárba fordult, az északi fuvallat aromájának jótékony, perisztaltikát stimuláló hatása ellenére a postás csak nem jelentkezett, pedig a Rambo  és a Rocky összes részét végigpörgettem már, hogy felkészült és hatékony bozótharcosként vessem magam 10mila öldöklő küzdelmeibe. De a levélnyílás csak mozdulatlan maradt. A dolog végére jártam hát és kiderült, hogy csak elkallódott az üzenet, ami időközben kicsit rövidebb lett és csattanósabb: „Ki van rúgva!”. Csak persze nem így, hanem norvégiai vacsutu nyelven és nem az egyetem fura ura, hanem az Östmarka új játékospolitikájának lettem az áldozata, mindennek tetejében a mezemet sem vonultatták vissza. Így tehát tavaly úgy alakult, hogy 9 év után az otthon melegében élvezkedtem azon, hogy milyen is kívülről ez a játszótér, mitöbb éppenséggel kapóra jött a leváltásom híre, mert így egy régi álmomon kezdhettem ügyködni, minek végén szeptemberben megnyitottam a saját toborzóirodámat, hogy egy steril magyar csapattal vághassak neki a tizedik Tiomilámnak.

A regimentemet, Pannónia szuperszonikusait, kegyelmet hírből sem ismerő, a „Skandinávia” szóra egyből mindenre kapható gazemberekből verbuváltam, kik elenyésző kivételtől eltekintve valamikor mind voltak válogatottak vagy a hazai tájfutás egén suhanó üstökösök.

01

Menedzseri szempontból mindenképpen siker történtként kell megjegyeznem, hogy sikerült megszerezni a nemzetközi piacon is 10 millió Euróra taksált, az ellenfelek lába alatt sárga tócsát ingerlő sztárjátékost, K.O. Ádámot. Ilyen kiváló propaganda fogással már gyűlt a nép ahhoz az eseményhez, amit a svéd történelem már csak „A nagy Halden vadászat”-ként tanít az új generációnak. Nem vicc, tényleg legyőztük őket. A 4-es számú csapatukat. De ennyire ne szaladjunk előre. Pista, Banyesz, Vörös Endre, Pelyhe Dani, Szabó Andrew, Magyus, Szundi Attis, Vöcsök és én szent fogadalmat tettünk, hogy addig nem jövünk el Falunból míg legalább egy közteret nem neveznek el rólunk, teszem azt, a következő magyar látogató már a Pannon Supersonics sugárút diadalíve alatt léphessen be a város kapuján.

Az őszi-téli, egészségügyben tett alvilági kitérőm azért dobott egy méretes árnyékot az egészre, de gondoltam a többiek csak nem hagynak itt, hogy a szemem láttára szórakozzák ki magukat nélkülem a nagy „Kandináviában”, ahogyan Zoltán nevezi. Mire tavasz lett ezek a borús fellegek odébb álltak, Magyus is meggyógyulni látszott, a bűvös „TOP 100” elérése újra napirendre került. A szerepek kiosztását autokrata szigorral hajtottam végre, de panasz nem érkezett, mindenki belátta, hogy nincs lehetősége elkerülni a sorsát.02

Liszt Feri-hegyen zajos búcsút vettünk a Pannon Supersonics szimpatizánsoktól, és elindultunk őseink nagy kalandozásainak hagyományait feléleszteni, zsákmányszerzés reményében.

Endrének köszönhetően gyakorlatilag pályaszállásunk volt, 5 km-re az Arénától, ahol megérzésem szerint az angol királynő sem kaphatott volna olyan all inclusive ellátást, mint amekkorát mi, beleértve a masszázs fotelként funkcionáló viking átalakító és szimulátor berendezést is.Már-már zavaró szeretet vett minket körül, barbár lelkünk nem ehhez szokott, ezúton is mély meghajlásom a Pekár família gondoskodó törődése előtt.

0504

A szokásos giccsparádén túl, amit a nappali és éjszakai edzések erdeinek beszippantása jelentett, a verseny előtti délutánon elindultunk egy prológ jellegű sprinten, hogy eldőljön ki a King vagy Queen of Mördarbacken. Ádámnak olyan nyomasztó megtiszteltetésben volt része, hogy Tove Alexanderssonnal indulhatott egy rajtkockából, ami persze azt is jelentette, hogy Ádámnak innentől a menekülésről szólt az élete „Tove-rém” elől. Kevés sikerrel.03 A rajtbójánál már ikszre állt a mérkőzés a többiről pedig már csak szóljon mementóként annyi, hogy végül ő csinált belőlünk „Queen”-t, a „King” titulust megtartotta magának. Hát ennyit a Mördarfukkingról…

Másnap reggel, május 14-én havas esőre nyitottuk ki csipáinkat. A Gergely-naptár, a tudomány és persze mi is tisztában voltunk vele, hogy ez csak egyet jelenthet: itt van A NAP, mire oly régóta vártunk.

06

A nagy római bevonulás kutyagumi volt ahhoz képest, ahogyan a mi falkánk átlépte a szentély kapuját, hogy büszke tekintettel szúrja le a lobogót a 25 négyzetméteres rendezői szél, eső és armageddon álló sátor bázisunk kapujába. Illetve csak szúrta volna, mert…07Csak néztem mint egy szobanövény, Neil Armstrong óta senki nem döfött le zászlót ilyen kietlen vidéken. Dörgedelmes panaszlevélbe kezdtem volna, ha nem épp élet-halál kérdése lett volna, hogy búvóhelyet találjunk a skandináv májusi télben, amit végül egy bennszülött, de portáját elhagyott és evakuált kufár kirakatában találtunk meg.

Az Arénának szép lassan bealkonyodott ahogyan a mi bátorságfaktorunknak is. De csak pillanatnyi megingás volt.  Ádám begubózott a tömegbe, a számára biztosan új dimenziókat jelentő 269. rajtkockára (úgy látszik ennyire taksáltak minket a kis hitetlen kandinávok) és itt hagyott minket, hogy tájfutósdit játsszon a többiekkel. Ő volt az egész játszma kulcsfigurája, céljaink eléréséhez nélkülözhetetlen volt, hogy 10 perc hátrányon belül rám rikoltson a váltózónában, különben leszakadunk a harcoló csordáról és önerőből vissza már nem mászunk. Testemet sóhajok százai hagyták el, mikor a 100. hely után felszaporodtak a hézagok a célba érkező vonat hosszúra nyúlt kukacán és Ádám még kint tekergett a százholdas pagonyban. Mivel egyikünk se lett volna képes ekkora bravúrra ezért nem tudtam haragudni rá és még csak nem is zárathattam a környék legmélyebb tömlöcébe, de ezzel mindenképp el lett vágva a stratégiánk achilles sarka. Ádám a „nagyon kemény” (legalábbis én tévesen ennek hallottam) kedélyes csasztuskával indított útnak.

Akikkel én kiindultam a pályámra azokról távolról sem lehetett volna azt mondani, hogy a skandináv erdő torkának ugrottak volna, ráadásul rájöttem, hogy slozipapírt se hoztam magammal, arra az esetre ha életbe lépne a barna kód.

10mila 2016 - 2-es pálya_utvonal

Nagyobb nézetért katt bele!

Egy nap telt el, de már másodjára kellett megmásznunk ezt a mördarfukker hegyet, ami a rajt után következett, és miközben vicsorogva iramodtam fel rajta megfogadtam, ha még egyszer elém rakják bizisten ledózeroltatom az egész hóbelebancot sísáncostul, vattacukor árustul az éj leple alatt. Mikor el kellett kezdeni komolyabban is tájékozódni az egyesre ezek udvariasan előreengedtek és beálltak mögém, mintha legalábbis nem rína le a pofámról, hogy „hé emberek, én pont ugyanezért jöttem ide!” Maradt a mozdony szerep a saját kis partra vetett fóka tempómban.  Az egyesen valami bollyal összefutottam és be is akasztottam a leghátsó vonóhorogba, de aztán mikor már kínosan nem arra mentek amerre én terveztem kénytelen voltam önállósodni, lévén, hogy biztosan megint skandináv lottó jön (farsta). Az eddigi kilenc 10milámon összesen nem tájékozódtam ennyit egyedül, mint itt erre a pontra. Noha nincs és nem is volt bennem ettől para, de őszintén szólva, egy 4000 fős váltón az ilyen partizán akciók ritkán kecsegtetnek sikerrel, már ami a mi szintünket illeti. A hármasra újra összeakaszkodtam velük, de mikor a 9-esre ismét előre engedtek már kicsúszott egy „Elmentek ti a…” kezdetű gyerekmondókának legkevésbé sem nevezhető lírai költemény a számon. Innentől kezdve sokat futottam egyedül, vagy fogtam ki én a pontot a pereputtynak, így semmi meglepő sincs abban, hogy lényegében csak a pozíció tartására voltam képes (155. helyről egyet leadva). Kb. 4 percet hagyhattam ebben a 13,5 km-es éjszakai pályában, ami figyelembe véve, hogy mennyi önálló drágán add az életed akcióval lett megfűszerezve nem is éreztem olyan tragikusnak. Egyetlen célom volt, mégpedig 100 percen belül jönni. Gondolom mindenki kitalálta, hogy 100:00-át jöttem, csak hogy Fortuna még egy utolsót belevigyoroghasson az orcámba.

09

Utánam Magyus jött, aki aznap este az úthálózat terhelhetőségét tesztelte, majd Pista következett a Long Nighttal, és még mindig úgy játszott vele, mint Ördög az orgonán, kitúrhatatlan az öreg és a dicsőségtáblájára legyen írva, gyorsabban elbánt a 4,6km-es átmenetével, mint egy másik sporttársunk a maga 230m-es szakaszával, egy korábbi Tio-n. Majd Dani tépetett magának térképet a rövid pálya dózisok első adagját magába lőve, és ahhoz képest, hogy futócipőt az utóbbi 1 évben csak fényképről látott, 5 perccel jobbat jött, mint amit az ütemtervben kiporcióztunk neki. Endréé volt a 2. rövid pálya, aki Dani idejét lemásolta abban a félhomályos uniszex napszakban. A 7. pályára nagyon úgy festett, hogy kegyetlenül ráhergeltük Banyeszt, de ez az ő hibája, legközelebb ne keverjen 45 percet egy pontra, akkor talán nem szívjuk a vérét 2 éven át és így tovább életfogytiglan. 6 perces kb átlaggal széjjel harapta az ő, hogyismondjam 10D szalagos futamát, ami a cél környéki pókhálós biatlonos céllövöldében tekergett. Kicsit hitetlenül is néztük amint versenyagárként beront a célba, de nem csalt, jót szaladt. Attis ugyan spórolhatott volna egy pár percet, de ki tudna rá haragudni, szereti a dagonyát és a helyi szokásokat. Bandi kitartó, hűséges katonája a Pannon Supersonincsnak, 20 másodperccel még jobbat is jött a tőle elvártnál. Vöcsök pedig egyszerűen szaba nem lehet. Kérte és meg is kapta az utolsó 16 km-es pályát. Nem értettük, de megértően kezeltük, ráadásul, csak hogy engem piszkáljon, neki sikerült 10 mp-cel egy lélektani határ (2 óra) alatt jönnie. Csak tudnám hogy csinálta…

A végső elszámolásnál a 132. helyet sikerült elhappolni, nagyjából fél órára landoltunk a TOP 100-as álmainktól, ami 10 emberre kivetítve már nem tűnik csillagászati távolságnak.

13

Így hát 2016-ban feltettük magunkat a térképre, bár még csak a peremvidéken járunk, amit egyelőre csak az általunk letiport 200 csapat érez a bőrén, akik mind-mind ácsingóztak a szépreményű 132. helyre, de kudarcukat nem tudván megélni, azóta céltalanul bolyonganak a svéd tajgán.

Jövőre folytatás? Még meglátjuk, a Pannon Supersonics talán újra lecsap… és öl…

 

Árnyék Birodalom 2. rész – Nemezis

Este van, közel a villanyoltás ideje a cellában, meg is nézem, 20 óra 40 perc: hirtelen kábulat, majd erős nyomás. Satuként nyom össze az ágy, és még csak azt sem látom kik a merénylőim, de érezhetően jó erőben vannak, én meg csak lilulok el várva, hogy a csontzene búcsúkoncertje alatt végre bevégezzem és belecsurogjak az ágy alatti kis műanyag kacsámba, aztán egyik pillanatról a másikra elengednek. Magamhoz térek, majd némi kómás zsibbadás után kezdődik újra a „Ki belez a végén?” játék. Az első ilyen éjszaka után még az eddigi cselszövőmre, Banyesz-múzsára gyanakszom, hisz az Ötös számú vágóhíd ajtajait nem zárják lámpaoltáskor se, hadd tévedjen be a kínzókamra-turizmus valamennyi félkegyeltje, ugyan miért pont ő ne próbált volna besurranni, hogy egy újabb önszórakoztató cirkuszi számának áldozatává tegyen? De mikor immáron odahaza hét lakat alatt a harmadik emeleti fogházban is folytatódik a tortúra rá kell döbbenjek, hogy bármennyire is ügyes Zoltán barátom az ipari alpin világában, a csukott ablak résein ő sem tud észrevétlenül egy kloroformos kendővel átszivárogni. És hiába szereti a viccet, ennél a pontnál már neki is meg kellett volna sajnálnia egy kicsit. Bárki is woodoozott meg, az egészben az volt a legridegebb, hogy minden este menetrendszerűen jött, még akkor is amikor az órámra nézve 8 óra 38-kor fitt és éber voltam és megkönnyebbülten vártam, hogy 40-re váltson az óra jelezvén, hogy ma kimarad Nemeszisz anyánk álomszövése, de sose értem meg, mindig csak 20 perccel később riadtam olyan delíriumban, mint akit a toxikológián locsolnak fel január elsején.

Ez a visszatérő rémálom a hazatoloncolásom után nagyjából egy hétig tartott és soha egyetlen napot sem szalasztott el, hogy leszedáljon és medicinlabdával pattogtasson a mellkasomon. Az okkultizmus nem az én világom, biztos van rá orvosi magyarázat, de erről nem szólt a zárójelentésem, pedig forgattam és forgattam hátha megfejtem a képletet, amivel kiiktathatom ezt a kora esti démont, de az alvilág már csak alvilág, a kötelező protokollt meg egyszer csak megtanulom én is.

Tehát immáron a kórházi díszletek nélkül, otthon folytatódott a magánzárkás foglalkozás, amiben a kényszer mellett az önmegvalósítás is motiválta a szabadidő agyonütését, mert hogy még odabent úgy ketté lettem vágva, hogy egy festőtagozat „mozdulatlan absztrakt alak” témakörének díjnyertes modelljeként kényszerültem olyan testhelyzeteket felvenni, amiben legalább a puszta vegetációra képes vagyok. A lakás teljes párnakészletét felhasználtam alapanyagnak ehhez az építő szakkörhöz, és szó mi szó, készült aztán egy-két olyan priccs, hogy azt ki kéne állítani.

zárka

A csináld magad mozgalom ráadásul nem is ért véget ennyivel. Orvosi utasításra ugyanis a saját kötözésemet is cserélnem kellett a varratszedésig. Nekem! Egy olyan ideggyenge neandervölgyinek, aki ha tűt lát már rongybabaként csuklik össze, hogy aztán eszméletlenül ébredjen valami idegen helyen. Persze ezt is csak azért viseltem el, mert a közelgő lidércnyomáshoz képest ez az önfoltozgatás tényleg csak szalon-hisztériának tűnt. Egy héttel a szabadulást követően vissza kellett ereszkednem a lángnyelvek és tébolyultak világába, hogy a 6-os számú kórterem boncmestere befejezze művét. Mikor a harmadik öltés kihúzásánál végleg gallyra tettem a marokra szorongatott ágy kárpitozását az időkérésem és frissítőszünetem közben meg lettem nyugtatva, „mindjárt vége, már csak 11 öltés”. Sejtettem azért, hogy ez a deresre húzás nem fog túl nagy konkurenciát jelenteni gyermekkori vidámparkos hahotázós élményeimnek, de hogy szaturált homlokkal a lekászálódásom előtt megállítanak az orvosi szobában a sosem jót jelentő „hoppá” szócskával az már tényleg nagyon távolra repített a bakancslistám legszebb ábrándjaitól. Elkezdte ugyan magyarázni teljes izgatottságban, hogy miért kell neki most visszametszenie a sebet és hogy jól figyeljek, mert ki fog nyomni az újra felnyitott vágáson keresztül egy kis zsírszövetet, de én már csak arra tudtam gondolni, hogy remélem most már tényleg a ciános fecskendő jön és végre pontot teszünk az egész darabolós sztorinak a végére, mert menekülni úgysem tudok.

Valami csoda folytán végül kiszabadultam a kínzókamrából, a zsírleszívást letudtam a TB-ből, újra az otthoni motívumoknak álcázott tömlöcben heverésztem és az egy szem lyukon át láttam elhaladni a világot. A mozdulatlanság szegődött cellatársnak, bár kicsit szótlan a fószer. A plafonon futó árnyékokban merengve töprengtem, hogy a tervek és a valóság között általában tátongó szakadék most hány kontinensnyi távolságra csúszott egymástól, és hogy vajon ez már a fő büntetés e, és ha a leereszkedésem kezdetét jelentő előzetest beszámítják a végső penzumba akkor mikor szabadulhatok?

Ezt néha megszakította a napi korzó, amikor a Feneketlen-tó korlátja körüli pályára álltam, aminek egyébként tucat és tucat szerelmes pár lett az áldozata, akik mind betegesen vonzódtak a tó körüli kapaszkodón való csüngéshez, és amiért az aktuális életformámból adódóan élet-halál harcot kellett vívjak, nem törődvén, hogy az adott udvarlás és násztánc milyen szakaszában tart éppen.

A másik életidegen impulzust az én mikro-ökoszisztémámban mindenképp a tisztálkodás jelentette, mert az októberi Golgota óta nem mosdottam normálisan, ez az árnyékvilág egy újabb szelete. Mintha egy madárijesztőt csutakolna az ember, mert először a felhasított lábamat kellett partvonalon túlra helyeznem, majd ennek elmúltával jött  a nem kevésbé frekventált hasi rész is.

A száműzetés nyolcadik hetében rábukkantam a siralomház játszóterére. Mivel deréktól lefelé a testem látványa napról napra egyre inkább kiállta az összehasonlítás próbáját a South Parkból ismert Jimmy karakterével, úgy döntöttem edzek, kerül amibe kerül. Csak remélni tudtam, hogy a 7 emeletes lépcsőház megmászásával a re-start gombot nyomom majd le és nem az önmegsemmisítőjét, és bár az első alkalmat háromnapi izomégés és fekve hörgés követte végső soron nem tette be a kaput, így rákaptam az ízére.

A tizedik hét végére kegyelmet kaptam Pavlo doki közbenjárására, és kissé revideálva az ő 1 hónapig csak laposban-aszfalton-keveset diétáját, Nagykovácsi felé vettem az irányt, hogy Banyeszt és Szakit elkísérjem a BHTCS „túra” kezdő, Nagyszénási szakaszára. Igaz ami igaz, ez még a zergelábú hegyi futók közt is fekete pályának minősül, de gondoltam ez egy tüntető kiáltás lesz a civilizált világ felé, hogy még nem dobtam be a törülközőt. Ebből aztán lett egy össz 11km-es nyitóbuli, és még Szakit is sikeresen evakuáltam a Nagykopasz lábától Tél tábornok karmaiból.

A következő hetek immáron mind a szárny bontogatás jegyében teltek, hogy kiderüljön milyen messzire sodródtam a galaxis középpontjától. A szabadulás utáni 4. héten a Téli Mátra M-es méretét próbáltam fel, ami ebben az állapotomban egyáltalán nem feszített, inkább az volt a kérdés sikerül e belenőnöm, esetleg egy-két varrását felhasítanom a 25km alatt. Az M rövidsége mellett mindig is vonzott a múltban ennek a távnak a szintekkel ápolt kapcsolata, így most végre alibim is volt az XL méret ruhatári bilétájának a széttépésére. A fő kérdésre, ami miatt elindultam, miszerint “mi változott?”, két rövid szóban megkaptam a választ, „kb. semmi”. A székelési ingert csak felajzotta a 10 hét kihagyás, mi több, az egyik sietős technikai kitérő alkalmával a lefelében megbotolva, majd bukfencezve egy pillanatra el is ernyedt minden izmom. Igen, ez a szépen becsomagolt „beszarás”. A Vörösmarty turista lokálig tartó patakkal vívott csörte is változó intenzitással és sikerrel folyt. Az első átkelésnél látva a helyzet teljes kilátástalanságát kénytelen voltam a januári gleccservízbe lépni, így nem okozott gondot a következő gázlónál immáron testbeszéddel a világ és egy turista tudomására hozni, hogy itt most tájfutó jön. A sporttársam kétségbeesett tekintetére muszáj volt válaszolnom, hogyha már eddig engem leckéztetett az élet gondoltam átvágok előtte didaktikus jelleggel, hogy milyen is egy szakszerű patakátkelés. Ez olyan elcseszett módon sikerült, hogy a következő fél órában minden utamba eső humanoidtól száraz ruháért kilincseltem, és mire beletörődtem volna a tüdőgyulladásba addigra meg is száradt a jelmezem. Közben Szerencsi Ildi is szakító próbára tette egy régi barátság alappilléreit, amikor egy tökéletes frizbi mozdulattal a pecsételésre nyújtott igazolólapom elé hajította a sajátját, cirka 5 méteres lépéshátrányból. Az előzés mestermunkájaként könyveltem el a műveletet, és értem én, hogy az erősebb kutya b**ik, de azért arcpirító egy mutatvány volt, annyi szent. A célidőm numerikus mutatója kevésbé fontos, hogy 25km-t végigabszolváltam futó mozgással már önmagában diadal volt. Nekem.

Érezve, hogy a 10 hét kihagyás dacára valami pislákoló fény még fellelhető odalenn, a Téli Margita 21km-es távját is kipróbáltam. A táv első 3 kilométere (és utolsó 4) ugyan köszönőviszonyban sincs a terepfutás kifejezéssel, inkább a gödöllői urbanizáció immár csillapíthatatlan étvágyát hivatott demonstrálni. Szóval az első 5 km átlag 3:50-es irama köszönhetően a Sparisok oszcillátor hatásának, kissé meglepett. Mármint nem az, hogy ők ilyen vad csikó léptekkel közlekednek, hanem, hogy a testem nem hasad ketté ettől az amplitúdótól.
12525343_988539354544715_4752122047645202037_oInnentől az emelkedők szapora bagzásával persze visszalassultam, de a lábam érezte, hogy fut! Igaz, az egész ritmusáért felelős szív és az ő nagy cimbije, a tüdő, már nem hagyta  hogy a saját komfortzónáját átlépje, így tulajdonképpen helyettem meghozta a döntést tempó ügyben, tett ő magasról, hogy én mit akarok. A 93 perces célidő egészen emberi arcvonásokat mutatott, úgyhogy ideje volt a testi rehabilitáció mellett a lélekkel is foglalatoskodni immáron. Erre mindig van egy jól bevált recept a zsebben február tájban, mégpedig a siroki Töris edzőtábor.

A Sirok-Kékes expedíció (19km/1450m szint) ugyan elsőre inkább öncsonkításnak tűnhet, de tudni kell, hogy a felfelé futásban fájt a legkevésbé a bemetszésem helye, így főleg hegyre felfelé edzettem azt a heti 2-3-at a szabadulásom után. Hiába a legtöbb hollywood-i szuperhős is valami baleset folyományaként tett szert szuper képességekre, ki tudja, lehet, hogy én is ebből az atomcsapásból kimászva kezdem el feladni az emelkedő futás iránti mélyen gyökerező ellenszenvemet? És ahogy Carmen mondotta „A csúcsképesség süti!”. Na jó erről azért szó nem volt, de a Mátra feromonjai és a mászásra hangolt testem végül a csúcs előtti harmadik kilométerig szinte ellenállás nélkül felcipelt Pistáék társaságában. A legvégén ugyan a torkomon akadt a Kékes és össze-vissza hallucináltam mindent, de ekkora sarcot még összességében nem tartottam túlzónak. A Kékes büfé 300 Ft-os Twixét annál inkább

10991422_850737091653680_4359716631038756603_o

Emígyen jutottam el a márciusi szezonkezdésig, hogy újra jelmezt húzva tájfutósdit játszak.

Kétségtelen tény, hogy a kiindulási ponthoz képest valami távoli és ködös rengetegben törtem újra felszínre, és még halvány lila fogalmam sincs merre van az út amin végig akartam baktatni, de talán nem is fontos, keresek egy másikat vigyen az bárhová is.

Ezt a két részes elbeszélést, ami az odalent eltöltött időkről szólt semmiképpen sem szeretném az univerzum összeesküvésének beállítani, vagy bármiféle önsajnálattal átitatott elbeszélésként feltüntetni. Azt sem gondolom, hogy ez valami különleges próbatétel lett volna, sokkal inkább egy újabb szelete az autentikus és nagy betűs ÉLET-nek, és annak, amit ő jelképez: az elkerülhetetlen harcnak…

Vége!

Árnyék Birodalom 1. rész – Inferno medicina

Nem akartam én ezt az egészet, csak úgy megtörtént… Felelőtlenül itt hagytam a komlólavina görgetegének elbeszélését, annak minden szennyével hadd bűzölögjön és terjessze kórokozóit, ami még akkor sem vall nemes lélekre, ha ezzel az ádáz küzdelem dicsőítésének izzadság és vér áztatta zászlaját tűztem ki lobogni a kibertér virtuális szélcsatornáiban. Majd rögtön a pilisi OB hóhérmunkájába csöppentem és boldogan hajtottam vágóhídra közel ezer sporttársamat, még ha némelyek még élvezték is a bárdon megcsillanó napsugarak vakítását. Látszólag ennyi bűn is elég volt ahhoz, hogy valamiféle metafizikai felemelkedés iránti vágy ébredjen legbelül és efelé vegyem az irányt. De a fény felé vezető ösvény szakadékok és sűrű sötét erdők labirintusán vezet keresztül, hol sivító démonok százaival kell megküzdjön az ember, mialatt sok-sok kanyart kell bevennie és megannyi elágazással találkozik szembe, útjelző tábla híján a megtörhetetlennek hitt elszántságára bízva a helyes döntést, ami végül felvezet ODA. Eltévedni pedig nem tanácsos. Én eltévedtem, pedig helyes iránynak tűnt az elején, de aztán egyik pillanatról a másikra omladozni kezdtek alattam a kövek, és minden apró kapaszkodó gyökerestül fordult ki a helyéről végigsebesítve az addig minden fuvallattal dacoló testemet, hogy a meredély aljában végre nyugvópontra érjek és feltápászkodva a félhomályban elolvassam az előttem egyetlen megmaradt ajtó feletti feliratot: „Én rajtam jutsz a kínnal telt házba…” Be kellett lépjek, mert más kiút nem kínálkozott.

Az alvilág bejáratának ezúttal nem a Golgota adott helyet, hanem a bükki Kis-fennsík ahonnan pislákoló fény szegélyezte apró lépcsőn elkezdhettem az ereszkedést, nem tudván annak valódi mélységeit és, hogy hamarosan e tévedt bolyongást félőrültek tébolyult üvöltései fogják kísérni.

OCSB volt, az egyik a sokból, mégis különleges, mert végre helyükre kerültek a dolgok, már csak csinálni kellett a tájékozódási futást, még akkor is, ha számomra a klasszikus csapatbajnokságok eddigi futásai lényegében kitöltötték a szégyenfalat. Egyszer-kétszer ugyan megmentették a csapattársak a kollektív mély zuhanástól, de a nagy átlagon ez alig-alig javított valamit. De most végre valahára szügyig megteltem a „megcsinálom” gondolattal, de aki a múltból nem tanul… 13 perc elteltével az egyik bambuszrengetegben ott lapult a veszedelem, aminek csábító énekére nem tudtam nemet mondani és egyenesen belé rohantam, torz torokhangom felszökött a világűrbe, minden költözőmadár vette a sátorfáját és itt hagyták e zajos kontinenst. Lenézve a jobb lábszáramra, azonnal piros színbe borult a zoknim, így lehúztam felmérni a kárt. A seb nem nagy de egy hiányzó izom darab elszublimált a sípcsont mellől. Szerencsémre ezen a derbin az egész mezőnyt egy zsebkendőnyi vidéken cirkuláltatták, úgyhogy 500 méternyi lajhármászás után a kötözőhelyen voltam, majd fél óra múlva már az őszi kórház road-show első állomáshelyén sikíthattam felcserért.

IMG_20151024_164459IMG_20151024_164521

A miskolci Csillag Központ remek fércműhelynek bizonyult, de a vasárnapi traumatológiai rendelés már nem az erősségük, ahová másnap újrakötözés címén rendeltek be. Fél lábon sorban állni 50 percen át 30 tajtékzó páciens hónaljszagú szorításában még úgy is kihívásnak bizonyult, hogy a motiváltságomat addig tápláló 2. pozícióban kapaszkodtam a pult szegélyébe. Mikor már a patakzó verejtékemben csúszkált az egy szem használható remegő lábam, fel kellett adnom a kiharcolt állásaimat és egy padra zuhanva elkönyvelni, hogy más megoldást kell találnom, vagy itt veszek. A taxi-Oszkár vegyes felvágott végül a budapesti János kórház bejáratáig repített, ahonnan csupán a lidocainos fecskendő délibábja segített fel a komplexum együttes majdnem legmagasabban fekvő épületébe, ahol bölcsen elhelyezték a traumatológiát, mert egy gyomorbajos egy percet se sétáljon, csak a sánta-vak. Ahhoz képest, hogy a várónak nevezett boncteremben arra kellett figyelnem, hogy egy földön fekvőre se tipegjek rá 10 perc alatt a nevemet szajkózták. Valószínű a többiek már annyira haldokoltak, hogy ők már csak a lelkészt várták. A sebben az addig pihenő tampon kihúzása úgy látszik nem volt elegendő bizonyíték az ott rendelő mészárosnak, mert kifelé menet megkérdezte: „Maga miért biceg?” Nincs bajom a fekete humorral amíg az angolok csinálják és csak azon a hangos fényes dobozon át kell az agyamnak megszűrnie. Egy harmadik egészségügyinek álcázott hullaház jelentette az őszi turnék harmadik megállóját, ahová kötözésre jártam, amolyan futószalagos hangulatban, az egy beteg 2 perc ütemtervhez szigorúan ragaszkodva amit egy rendkívül egzotikus hangzású orvos karmesteri pálcájának ritmusára végeztek. Csak az elején voltam rutintalan, de az első kötözésemnél azért megtanultam a leckét sebességből, miszerint nem számít, hogy az egy csempényi véred még ott hullámzik a padlón a „Következőt” rikoltás óramű pontossággal kell működjön.

A 4 hét kihagyásnak ugyan nem örültem, de még csak most ereszkedtem alá, ha megtalálom a kijáratot még győzhetek. A negyedik hét elején otthagytam a búvóhelyem, ahol már gondos rendben állottak a tervrajzok az első két hét rehabilitációs edzéseit lefixálva, midőn újra kitépem kardom nekiindulva felfelé. Bócsára helyeztem át magam, hogyha már (még) nem futhatok, legalább a boróka feromonjai szorítsák ki a tüdőmből a jód és a géz maró szagfelhőit. Az esti hangulatbomba után elszenderedve álmot láttam, melybe felfelé tartok egy sötét folyosón és kezemmel kitapintva kilincsre bukkanok. Fellélegzem, megvan a kijárat, csak le kell nyomnom a kallantyút és újra ott lesz előttem a helyes út, minek végén végre ragyogó fénybe juthatok. Könnyen mozdul a kar, nyílik az ajtó, ám hirtelen rádöbbenek, baj van. Tucatjával törnek ki a lidércek, földre löknek és vonszolni kezdenek újra lefelé. A hasamra ülnek és kéjes vigyorral azt mondják, „most már felkelhetsz”. Az éjszaka közepén elemi erejű fájdalom szakít ki a rémálomból, mely szorít és nem ereszt. A hasamból sugárzik. Egy darabig küzdök ellene aztán feladom, hallgatok a jó tanácsra. Ildi mama óvó hangja a negyedik állomás felé küld, ami a Kecskeméti megyei kórház, ahol megkapom a diagnózist, vagy legalábbis azt amit ők akartak hinni: „gyomorrontás” Meg is kapom a seggbelövést egy görcsoldó nyugtató lövedék formájában, de 36 óra és a fél házipatika kifosztásának ellenére a fájdalom alig múlik, vissza-visszatér. Az elfogyó türelmem a 3-as helyszín felé irányít, ahol az eddigi kínzó gyorsaság  most égető szükséggé válik, és ahonnan meg is kapom a helyes irányt: „Vakbélgyulladás, már haza se menjen irány a szentimre”. Ez az ötös számú vágóhíd egy orvosok közt használatos fedőneve. A váróhelyiség ön-önmaga, egy ma kitört háborúra felkészületlen tábori kórház kellékeivel és statisztáival. Nyöszörgés és halálhörgés minden négyzetméteren, a kérdőjel alakzatban görnyedő Istvánt rögvest úgy karhajlítón szúrják a kanül egységgel, hogyha már kiegyenesedni nem tud, akkor a végrendeletét se tudja már megírni. Majd 8 órán át keringtetnek a CT, a röntgen, az ultrahang és a többi újkori fegyver között, ahol már várták a „kolbászfesztiválost”. Mert hogy ha egyszer elbuksz, mint én jelen esetben a Kecskemét „kórházban” és egy zárójelentésbe bekerül, hogy böllér-fesztiválon jártál, onnantól kezdve vállalnod kell a gúnyneved súlyát, és nem csak az adott intézményben! A 3-as számú állomáson és a majdani 6-os számú, háziorvosi egységnél is, és az összes többinél is ahová a szél fúj életfogytiglan. 8 órányi belövés, tapogatás, nyomorgatás kálváriája után végre sikerül túlüvöltenem a várót este 11-kor. Na nem azért mert ekkora nihilista állat vagyok, hanem mert az eddigi intenzívnek hitt fájdalmakat felváltlja a középkori inkvizíciókban sem ismert gyötrelem. A vakbél perforált, magyarán a buli az utolsó tánchoz ért. A földön térdelés közben a könnyeken át aztán megpillantom a kis kerekes mankómat, ami végre a kés alá cipel. Reggel felébredvén megállapítom, hogy még élek, pipa! Egyéb tapasztalat: odalent egy átlós tarvágásban megnyírtak, pedig szerintem rendben tartottam a kertet. Hiába, kritikus mindig akad. Cserébe akkora pelenkát adtak rám, amivel egy bálna csecsemőt is könnyedén tisztába lehetne tenni. Megkönnyebbülő fájdalom, ez már csak a vágás meg az a kitoszott kanül, amit előző nap döftek belém és amitől az egész jobb karom használhatatlan. A vizitnek nevezett szemérmetlen zaklatás nálam 20 másodpercben kimerül: „Az utolsó pillanatban műtöttük meg” További kérdések úgy látszik majd a fogadóórán. Mivel a bal karom és a fejem mozgatásán kívül másra nem vagyok képes (oké, a lőcsöt valahogy a kórházi kacsába célbahimbálom), vegetatív üzemmódba kapcsolom magam, amit ez a harmadnapi látomás szakított meg:

11225432_982916121769109_6138562816401013894_n

Szerintem lidérc volt, szerinte múzsa, mindenesetre nem hagyott békén, olyan verbális ostorcsapásokat rég szenvedtem el, mint amit Banyesz zaklatásai csaptak rám. Valószínűleg ez az egyetlen olyan kórházi beavatkozás, aminek a rehabilitációjához mozogni kell, és valószínűleg ez az egyetlen olyan mozgáskötelező terápia, ahol csupán egyet nem tudsz: mozogni. És éppen ezt az izzasztó és megint csak tengernyi könnyet igénylő foglalkozást zavarta meg Banyesz merénylete, aki hol fényképezett, hol az orvosi gáz szoba irányába terelgetett, a rekesz- majd a teljes hasizomzatomat megdolgoztatva.

 

Látva kiszolgáltatottságomat a hétvégi ügyeletes sebész is akart egy cseppet a véremből, pedig már kezdtem jobban lenni. Újrakötözés és a hasitasim (drén) eltávolítása címén a kötözőnek álcázott kínzókamrába invitált. A két tenyérnyi, vágásomat takaró tapaszt egy mozdulattal tépte le, egy olyan pontomról aminek még a paplan érintése is sziszegést váltott ki belőlem. Ami a torkomat elhagyta arra a holtak felébredtek, szavaimtól templomok dőltek romba, pogánnyá lett vidékké sivárodott a kötöző tíz kilométeres sugarú környezete. A belém vezetett cső is hasonló torkolati sebességgel hagyta el a testemet, és mikor egy kiklopfolt löncshúsként kivánszorogtam a vallató szobából mint egy verbális dobócsillagot utánam penderítette az orvos: „Ha nagyon fáj, kérhet fájdalomcsillapítót a nővérektől”.

A kimerültségtől eldőlve az alvilág ötödik bugyrában nyitottam ki újból a szemem és annak legutolsó szegletében tévelyegtem, a vágtázó futásokról szőtt álmok tovatűntek, sötétben botladozva, hol térdre esve, hol csúszva a nyirkos falak mellett kerestem a kiutat. A homályból egy ajtó sziluettjei rajzolódtak ki, közelebb lépvén ez a felirat állott rajta: „A puszta kitartás is vakmerőség”. Kinyitottam. Újra lépcsőhöz értem. Ám ezúttal ez felfelé vitt. Talán ODA…

Vége

Újra „ott”… – Sörváltó OB 2015

A címet olvasva nyilvánvalóan nem kell senkinek sem kereszt és bokorrímmel túldíszített, rokokós hímzéssel átszőtt preambulumot kreálnom, hogy világossá tegyem, a tavaszi-nyári események több fejezetére is ki lett mondva a múltat végképp eltörölni ítélet, a maradék aktualitása pedig visszafordíthatatlan károsodásokat szenvedett, ezért menteni a menthetőt alapon szóljon hát a történet Ő róla, a nyári versenyek Grand Slamjéről.

Talán mondanom sem kell, hogy a Sörekvés KNSE 2013-as trónfosztása óta mély kegyvesztettségben élt, a városi rivális Ábel’s United hosszúra nyúlt árnyékában kellett elviselnie az ultrák elégedetlen kritikáit, a sajtó orgánumokban egymást érték a gúnyos címlapok, mémek százai lepték el a világhálót. De aki nem ismeri a történelmet az arra ítéltetett, hogy megismételje annak hibáit, így a győztesek abban a hitben ringathatták magukat, hogy az előző csaták taktikája a következőben is sikerre viheti őket. Azt hihették, hogy a Budapest-Isaszeg tengelyt örökre kiiktatták a Sörváltók vérkeringéséből, hogy az a vulkán örökre kialudt, pedig valahol a mélyben még pislákolt a fény, és a szunnyadó erő már kitörésre készen várta az alkalmat, hogy lecsaphasson és temérdek áldozatot szedhessen. Éjjelente elsötétített szobában egy kis lámpa fényénél szövögette terveit és álmodozott, hogy harsonások sorfala között díszmenetben lépdel fel ismét „oda”, hogy visszaszerezze nevéből fakadó ősi privilégiumait.

Az idevezető út, ennek rendje és módja szerint göröngyös és sok kanyarral teletűzdelt ösvényen vezetett. Az 1. Ceglédi-Csemői Sörváltó VB a Gábor család jóvoltából nem hogy tökéletes felkészülést szolgált, de jellegéből fakadóan mindenkitől erőn felüli képességek csillogtatását követelte (5km/3,9 liter komlónektarin). Késői nevezőként sajnos már nem tudott összeállni a Sörekvés gárdája, de néha egymás ellen sem árt porondra lépnünk. És noha Banyesszel a visszafogottan szexista csengésű „MILF Passion Commando” csapata győzelemre tört (amiben ezúton is hála és köszönet érte Zoltán állhatatos, túlhidratáltság legkisebb tüneteit sem produkáló teljesítményének), csupán a testemet adtam el, a lelkem örökre sárga-fekete marad.

Ceglédi sörváltóAz edzőtábor második állomása egyenesen a titkos isaszegi bázison volt, ködgép segítségével elbújva a műholdak, drónok kíváncsi tekintete elől. Minden mozzanat precízen dokumentált időmérései után egymás párás tekintetiből tudtuk, eljött az idő!

Sörváltó edzés

De mielőtt még átkapcsolnék az Arénába,mielőtt még a vérrel, sárral és izzadtsággal átitatott sorokba kezdenék, egy kis csapatszemlét tartanék, ugyanis sokan nem tudják, hogy miért éppen Ő rá esett a választásom még évekkel ezelőtt, miért NAGY Pista a kiválasztott, csupa nagy betűvel, akivel létrejöhetett a fúzió. Jöjjön hát a válasz:

Évekkel ezelőtt egy isaszegi expedícióm során a végtelen komló-árpa dzsungelben bóklászva hosszú hónapokat eltöltve egy törzsi monarchiában élő mikro közösséget fedeztem fel. A hetek múlásával az elméletem beigazolódni látszott, hogy valami eleddig ismeretlen jelenséggel van dolgom. Kutatásom alatt fosszíliák, barlang rajzok és egyéb leletek százai alapján dolgoztam ki a következő elméletemet:

Ő a Komló sapiens (Homo Humulus Sapiens)

A ma élő egyedei valamikor jávai előember, a Homo ergaster, (azaz a Munkás ember) és a Homo sapiens (Értelmes ember) közötti hézagos és még sok kutatás igénylő időszakának egyik mellég ágából fejlődhettek ki, de kialakulásuknak pontos ideje egyelőre vitatott.

Testfelépítése:

A Komló sapiens agya nagyjából 1200-1300 cm3 ami belső szerveinek nagyságát tekintve csupán a 3. helyen áll a nagyjából 1800-2000 cm3 gyomra és 2800-3000 (!) cm3 mája után. Ez az agytérfogat 3 különböző funkcióért felel: 80% sör kiszimatoló és a komló iránti vágyfokozó enzimek kiválasztásért, 15 % az izmok és azon belül is főleg a felkar mozgatásáért aminek rendkívül szerteágazó szerepe van a szkandertól kezdve egy egész konyhabútor egy darab fából való kifaragásáig. A maradék 5 % az “Én szeretni sört” beszédközpont működtetéséért felel.A szemek egy kicsivel közelebb ülnek mint a ma ismert embernél nagyjából egy fél literes korsó átmérőjének felel meg, ami a tökéletesebb préda és maradékok utáni kutatást segíti elő. Evolúciója során felsőteste erős gyapjat növesztett, mivel a komló mámorától sokszor kényszerült barlangján kívül elszenderedni és ez óvta meg őt a környezeti viszontagságoktól.

Életmódja:

A Komló sapiens vadászó-ácsoló-lefetyelő életmódot élt gyakran óriási távolságokat is meg tudott tenni két komlólelőhely között, ebből fakadt szívós kitartó énje. Vándorlásuk során gyakran folyamodtak valamiféle rituális tánchoz, feltételezések szerint Gambrinus Sör Istenhez fohászkodtak ilyenkor, hogy az aszályos napokat/órákat komlóáldás kövesse. Komló Sapiens 02

A folyadékbevitelnél azonban már nagyobb eltéréseket mutatott fajtársainál, szervezete úgy alakult az évmilliók során, hogy (3-30 fős) csordába verődve igen nagy mennyiséget volt képes egyszerre felszippantani, asszonyaiktól távolan, ami csordaszellem erősítése mellett a párzási időszakra való felkészülést is szolgálta.

A ma ismert első számú példánya, Ő:

Komló Sapiens 01

E kis antropológiai kitekintő után pörgessük az idő kerekét augusztus végére, történetünk csúcspontjára, a II. multiNavigátor Sörvált-O OB – Illegálra. Az eddigi évekkel ellentétben, idén Poseidon látszott gondoskodni arról, hogy a volt Salgótarjáni Bányász stadionját és környékét leigázó húsevő flóra birodalom által ígért vérszivattyú sárban elfúló arénájában a halál igazán szaporán arathasson. A mezőny ugyan csökkent, de koncentrálódott a mag, úgyhogy minden adott volt, hogy a maszkulin csatakiáltások hangorkánjában megpördülve – Pista szavaival élve – csúnyán összesörözzük a torkunkat.

Sörváltó 01Az újból felborított szabályok tovább kormozták az amúgy is éjsötét fellegeket, a döntő dupla fejadagjának szétbontása révén, de a szent akaratot  nem tudta megtörni, ami a régi angyali dicsfénybe emelkedést kívánta. Pistáé lett ismét az opera nyitó áriája, nekem csak a pont felhelyezését szánta arra a bizonyos „i” betűre, ami azért jó messze magasodott, és Ábelék mellett én a tornasorban nem kaptam a sorstól igazán túlreprezentált méreteket. Az első két selejtező kör folyamán sikerült némi dominanciára szert tenni, de hurráoptimizmusról még szó sem lehetett, a középdöntőben már a rivális is kimutatta a foga fehérjéjét, S.Ábel előttem tüsténkedve értésünkre adta, hogy a döntőben magasabb hőfokon kell majd dolgoznia a gigának és a lábaknak egyaránt. A döntőben ez és egy ehhez hasonló kis festményen kellett eldönteni, hogy kié lesz minden és kit fognak aznap este meghurcolni a város főutcáján, hogy aztán a vesztőhelyen nyamvadt kis testüket vaddisznók lakmározzák fel.

Döntő térkép2×2 fős váltó rendszerben rohamoztunk neki a döntőnek, minden futás előtt egy bambit elkortyolva. Pista 2,5 perces előnyére azt gondoltam, hogy érzéketlenné vált a heroikus küzdelemre és a közönség határtalan emocionális étvágyára, úgyhogy ezt az előnyt 20mp-re redukáltam, miután az egyik sártengerré vált völgy szkeleton pályáján minden korhadt dudvát kigyomláltam mire olyat találtam amibe kapaszkodva képes voltam megtenni azt a 30m-es utat. Természetesen ezen felül a szöges drót mászás és kökényesben pókjárás sem gerjesztett elképzelhetetlen sebességre, de legalább Pista újra úgy érezhette, hogy foglalkoztatva van.

Sörváltó 03

Ezt a szervát persze rögtön visszapasszolta nekem, a relaxációs gyakorlatban kevéssé életképes 23mp-es előnnyel. Az átfutón visszanéztem és nyugtáztam, hogy S.Ábel látótávolságon kívül molyolgat, tovaindulva azonban kellemetlen hangzavar csapta meg fülem, ugyanis ahogy menetirányba fordultam volna a közönség árulkodóan felsikított. 15mp-cel utánam szájában megannyi vízinövénnyel és kuruttyoló varanggyal a titokfolyosón megközelítve kimászott a mocsárból. Üldözött lettem egy olyan kis körben ahová csak a hétfő reggel feltalálóját száműzném. A tarkómon csapódott Ábel egyre erőteljesebb szuszogása, innentől kezdve hátranézni nem volt szabad, a befutóponton megmaradt 6mp előny után a cél felé pillantva a rekettyés felett megláttam Pista aggódó párás tekintetét, nem okozhattam csalódást neki. Ezek után már csak annyi rémlik, hogy a célban valaki elkap, majd Ábel is krátert üt a céldoboz utáni legelőn.

Sörváltó 04Sörváltó 05

Örök hála a két felcserlány Andinak és Anettnek akik villámsebesen visszahímezték a fülemet és az orcámat a fejem többi részéhez és szalonképes állapotba varázsoltak. Ezek után már csak az öröm pillanata jöhettek, no meg a tetemre hívás Ábeléktől, így a tervezett visszavonulás elnapolva…

Sörváltó 06

“Miért nem játszik velem senki??” – Éjszakai OB 2015

Mikor futsz a korom sötétben, csak a lámpád fénye enged látni valamit is a sűrű erdő mélyéből, éppen lassítasz, majd megállsz, hogy helyretedd magad, és ekkor mögüled megszólal egy gyermeki hang: „Miért nem játszik velem senki??” Majd megfordulva egy összeborzolt hajú koszos fehér hálóinges kislányt pillantasz meg, aki a babáját szorongatva újra megkérdezi a fenti mondatot, apró léptekkel közeledve feléd…

Az ilyen és ehhez hasonló történetekkel buzdítottuk pár hete a csajokat a 24 órás éjszakai műszakja folyamán. Nos ez a lélekemelő kérdés a múlt szombat este bennem is felidéződött, igaz teljesen más kontextusban, a középkategóriás thrillerbe illő vonatkozása nélkül.

Kezdjük talán ott, hogy mi soha nem ápoltunk egymással túl nagy barátságot a Gerecsével, először a 2009-es KOB-on egy egész formás futás utolsó előtti pontján kényszerítette rám a sz*póálarc családi kiszerelését és késztetett deviáns vargabetűkre, majd ami végképp betette kaput a bimbózástól már akkor sem fenyegetett románcnak, az a Hites-féle 24 órás éjszakai 42-es kódú pontja, ahol a környék csalán nemzetsége, rokonostul macskástul temetett maga alá, és amit a tornaórák talajgyakorlatának valamennyi pozitúrájában sem lehetett megtalálni. Mindezek dacára, a mostani bagolyhuhogós OB-ra elénk tálalt terepjellemzéstől mégis útnak indult bennem egyfajta nirvána állapot és át is generáltam ezeket a pompázatos tájleírásokat valami elképesztően perverz bujkálós kerülgetős kis szöszmötölésre, ahová a magam fajta tragacsok sem esélytelenül teszik be a lábukat az irgalmat hírből sem ismerő ifjonc vadhajtások ellenében.

Az első, 2000-es Sötét OB-m óta eltelt idő alatt meg kellett már néhányszor fordítani a homokórát, és a házi barkács 3W-os halogén varázslatos homályától, sokakhoz hasonlóan mára eljutottam a harmadik fejlesztésig, így legutóbb már az új japán Magicshine – Mickey Mad Mouse Hardcore Ecstasy 5000 típus segítette az éjjeli kalandozásokat. Na jó, lehet, hogy ezeket a fantázia neveket én tettem mellé, de ezek a kapanyél unalmas lajstromszámok senkit sem hoznak lázba, és szerintem eredetileg is csak azért nem így nevezték el ahogy én, mert a távol-keleti gyártó országában valószínű mélységes közutálatnak és megvetésnek örvend a Mickey egér, aminek a mélységeit és valódi okait a nyugati kultúrák egyszerűen még nem érthetnek meg. De a lampicsek jellemábrázolására visszatérve, a fényereje bármilyen sufniban elkövetett gerilla agyműtét megvilágítására alkalmas lenne, a formájára utaló elkeresztelésemet pedig azt hiszem nem kell magyaráznom

Magicshine MJ-816E   MM

Már a bemelegítés alatt fény derült micsoda férfiúji tartás lakozik bennem, Kain Gergő klubtársammal ugyanis szánt szándék nélkül is a Héregen fellelhető kevés lokálok egyike felé kanyarodtunk, de bennem még csak fel sem merült, hogy a hűvös komlóillatra technikai K.O.-t jelentsek, és ott izguljam végig az OB-t. Ami a páros bolyongást illeti, a rajtlista nem kínálta tálcán a jobbnál jobb lehetőségeket, na nem mintha én megszállottja lennék éjszaka a közös futásnak, de több lampion az csak több lampion. Gergőt 8 perccel, Domát 12-vel nyelte el előttem a gerecsei ősmasszívum, Baumgartner Máténak pedig csak 4 perces üldözési hátrányt utaltak ki mögém a rendezők, aminek a cél előtti teljes lefogyásához nem társultak magas oddsok, a célom csupán annyi volt, hogy minél tovább magam mögött tartsam, utána pedig imádkozzak, hogy a pálya onnantól csak lejteni fog és én hátszelet kapok, miközben Mátét éhes farkasok lakmározzák és dühös dél-afrikai szurikáták lógnak fürtökben a bozótruháján.

Na hát a térképet felkapva egészen elpirultam, az első három pontot fürkészve tetszett, amit látok, lássátok hát ti is:

ÉOB útvonalam2

Kellően kattyos, de még futható, már-már pofátlanul jellegtelen, amit ösztönből kell csinálni, és a 3-as megmászásához is éreztem magamban annyi erőt, hogy két pihenővel és egy ott alvással még élve le tudjam bökni, azt a hóhatár közeli pontot. Tovább hajtogattam a térképet, nem kellett volna… A 4-es idétlen kanyarjait az a megvilágosodásból fakadó fejfájás okozta, hogy rájöttem a pályakitűző már biztosan „nem velem játszik” átnyálazva az egész prospektust nem találtam olyan pontot, amitől előre fel kellett volna pelenkáznom magam, bár utólag mazsolázva a RouteGadget-et voltak azért olyan sporttársak akiknek az útvonal animációja alá oda-odafért volna valami Benny Hill Show-s zene. De hát az éjszakai az más kávéház, ezért szeretjük! Gergőt a 4-esen értem utol, de csak alig több mint egy ponton át kooperáltunk, utána ő más felé ment. És nem is igazán tudom hibáztatni, valamiért azt az 5-ös utáni rüszmeteg gerincet képtelen voltam átugrani, pedig nem is tocsogott a vértől és hullaszagtól, teljesen barátságos kis íve volt. Azt persze el kell ismernem, hogy ezen a részen (4-es és 6-os hosszabb átmenetében) azért elhullott egy bő perc ezekkel az idétlen kanyarokkal, ami túlontúl nagyvonalú gesztus volt a villámléptű kiscsikók felé. Úgy látszik itt ásták el az én kriptonitomat. Szóval Gergő sem volt hajlandó „játszani velem” és itt már tényleg fel kellett tennem a címben szereplő kérdést, és beletörődnöm a válaszba. Az első holtpont a 8-ason fél óra után ért, ami egy 26 pontos pályán max erős protekcióval lehet 2-es bizonyítvány, de hé, azért mégsem rögtön karó! A hátrányom 2 perc, de muszáj visszavennem a tempóból és a vagánykodásból, a 9es-re azon nyomban 3 percre hizlalom a hátrányt, és Mátét is észreveszem kijőve a pontról. Ahhoz már túl késő, hogy lekapcsolva a villanyt ne keltsek gyanút a pont helyzetével kapcsolatban, de ő valamiért mégis tovafut. 1-0 a mázlinak. Estván már csak menekül. Még a 11-esen is előtte vagyok, de szinte sistereg már a hátam a fényétől, 21mp távolságra van már csak tőlem, onnan lihegi tele a tarkóm. A 12-esre vészmegoldás, tovább kell védekeznem az utolsó leheletig, körbe lent úton, fent az erdőben tuti felnégyel. Az útvonal nem elég jó, bár tragikusnak sem nevezném, talán 40mp-cel ha lassabb, de ez éppen elég Máténak, bár nem látom, de tudom, hogy elém került. A problémát tetézi egy visszatérő lidérc az egyik kimeneti perifériám irányából gyötörve. Megadom neki magam, újabb 30-40mp, csak ezúttal guggoló támaszban. Testem minden porcikája imádja az éjszakai tájfutást, hogy ez az egy miért ennyire rebellis azt szerintem már csak szakember mondhatja meg. A 13-ason lefetyelek egyet, újabb holtpont, ráadásul a 17-esig inkább csak tájbringa effektussal találkozom, és ez nem segít rajtam. A 18-ason megvan Doma, a hegy tetején vagyok, némi endorfint csepegtet a szervezetem, újra erdőben tájékozódási futok, el is rabolom a 20-as átmenet legfürgébbik címét, kár, hogy ezt az egyet pipálhattam csak ki összesen, az meg ugye nem csinál tavaszt, de még csak egy szánalmas kis tavasz aromájú fuvallatot se. A 21-es valami idegőrlően együgyű, szinte látom magam előtt amint a „B” betűs (Bakó-Baumgartner) front vihogva tapos át megereszkedett testemen. A vége sem egy szüttyögős ördöglakat, de azért a 26-os és környékétől megint piros pozsgás lesz az orcám, kár, hogy nem ilyenben kígyóztunk végig.

Mikor leböktem a célt Máté már egy ideje bent szivarozott és a 9,5 perces hátrányból már tudtam, hogy a dobogó idén is nélkülem hajózik majd ki a siker, mámor fodrozta tengerére, de ha a hibáimat összeadom akkor sem lettem volna partiképes a bronzmeccsen, úgyhogy maradt ez a semmilyen valami és valamilyen semmi 4. hely, amit én továbbra is betiltatnék súlyos elme és lélektipró ingerülete révén.

Ha leszámítom ezt a pöcsödék helyezést és a szerényebb technikai kihívást, azért kellemes kis erdei fényjátékban vigéckedhettünk, ilyen vidéken ezek a falatok is jobban csúsznak!

DSC_7989m_b

Illúzió és valóság

Van olyan ember aki a másik kárán szórakozik és van olyan is, aki más kárából próbál hasznot húzni. Nos én egy köztes halmaz interregnum állapotában lebegek mióta felfedeztem az „Eksztázis” ars poetica kritikájának hasábjai között az ajánlott tájfutó szubkulturális irodalmak „érdemes olvasni” füllel ellátott polcán a saját virtuális kompozíciómra mutató linket. Nyilván a nyitómondatban szereplő kétféle humanoid egyikét sem nevezhetnénk a társadalom megbecsült tagjának, de nem engedvén a sötét oldal csábításának, igyekszem ezt az állapotot inkább a „közjó” vagy legalábbis azon sporttársaim javára fordítani, akiknél elő-előfordul az az önbódításra való hajlam, amit gondolatcsokraimból mélyen szippantva képesek elérni, ha már média agyzsugorító szőnyegbombázása is csütörtököt mondott.

Azt azért mindjárt az elején szögezzük le, hogy a most következő elbeszélésnek sem célja semmiféle mentális felemelkedés, vagy a sport miszticizmusa által felvértezett spirituális élmény elérése, aki pedig egyenesen az Eksztázis c. könyv  reflektálása nyomán landolt itt és üdvözítő fény reményében most készül belépni a futás világába, az Isten szerelmére, ne itt keresse a „választ”!

Az elmúlt egy év sarokpontjait gondoltam interpretálni, amiben majd többször pástra hívja a tervezés és vágyakozás a szemérmetlen valóságot, aki hatásos fegyverként újra és újra előrántja a középső ujját mutatva mit gondol ő ellenfeléről.

Talán kezdjük is ott ahol anno egykoron valami véget ért, de mindenesetre átmenetileg parkolópályára került. Arról néhányszor már tettem említést, hogy a Mátra amolyan Golgota számomra, vagy legalábbis sokszor üzente ezt a maga homlok karcoló lejtőivel, így mi sem szolgáltatott jobb búcsúkoncertet a 1,5 éves hosszú és ultra-hangulatú kísérletezgetéseimnek, mint a Mátrabérc árnyékában élő középső testvér, Hanák Kolos a maga 35km-es távjával és 1300m szintjével, tavaly áprilisban. Nyilván fel lehetne tenni a kérdést, hogy a függöny legördülése előtt miért nem a nagyobb cirkuszi mutatvánnyal szórakoztatom önmagam, de erről a trapézról egyszer 2 éve már majdnem lecsúszott a kezem, és akkor a Mátra csinált belőlem extra szendvicset a Kékes és a Muzsla közé besimítva. Ez a középtáv ráadásul olyan kis finomsággal kecsegtetett, ami halandó embert ritkán ér el, mégpedig a pályacsúcs megdönthetősége. A dolog árnyoldala, hogy ehhez pont Tóth Pöti Ádámnak a 9 éve fennálló rekordját kellett volna lepofoznom a második helyre. Hogy ehhez meglegyen az erkölcsi felmentésem fogjuk fel úgy, hogy az előbb-utóbb ígyis-úgyis bekövetkező trónfosztást nem akartam idegen kezekben juttatni, megjósolhatatlan társadalmi kataklizmát előidézve a magyar tájfutó közösségben, amiért a Hanák bitorlója immáron nem a saját nyájból van. Szó, szót, lépés lépést követett,  és végső soron úgy alakult, hogy az addigi 3óra 15perc 3:10-re karcsúsodott, a sport zsurnalisztika örömünnepét kiváltva:

Hanák

/Bölcsen nem kockáztatták meg, hogy a célban vajúdó képemmel a lapeladások drámaian visszaessenek/

Mindezek után úgy döntöttem, elérkezett az idő annak a pókháló lakóparknak a felszámolására ami a szekrényem azon kevésbé látogatott szegletében burjánzott el, ahol a tájfutó szögesem várta, hogy egy erőteljes defribrillációt követően újra bekapcsoljam a vérkeringésbe. Persze azt azért én sem reméltem, hogy itt gyöngyhímzéses kelmében, trubadúr árjával kísért reneszánsz ária következik, amiben csettintésre leugranak majd az ellenfelek a dobogóról visszatérésem hírére, úgyhogy a gyorsaságban és erőnlétben felhalmozott tetemes hátrányom leredukálásához kitűztem egy 1 éves határidőt, hogy idén újra tényezőként és ne statisztaként szerepelhessek a VB válogatók szereposztásán. Az uzsai Középtávú OB, mint első kísérleti fellövés amilyen látványos lánggal csapott fel, akkora hamufelhővel is esett vissza a realitás kőkemény talajára egy 9. helyben kifejezve, hogy giga kevés a hajtóanyag. Hogy akkor a másnapi Váltó OB-n hogy sikerült a mezőny 3. idejét futni az még számomra is egy loch nessi talány, de kétségtelen tény, hogy az előző naphoz képest itt igyekeztek a rendezők az egész derbit humánusan elrendezni, és a Kecskevár diétás oldalán terelgetni a csordát.

Mint ahogy ambiciózus szervámat olyan rideg kegyetlenséggel ütötték vissza, hogy azonnal gyökeret vert a lábam, gyorsan kellett reagálnom. Erre a meddő helyzet kezelésére csakis egy ősi gyógymódot találtam az álmos könyvekben megírva, ami a vidámságot ötvözi a sportolással egy kapszulában. Ezen összetevőket a Hungária kupa Sörváltója mind tartalmazta, ezért beneveztem egy augusztusi terápiára a Sörekvés – Komló Nektár Szürcsölő Egyesülés fő ideológusával, egy igazi Komló sapienssel, Nagy Pista barátommal. Egyikünk genetikai vonalkódjában sem szerepel a gödény gyorsan kortyoló jellemvonása, ezért nem lehet azt mondani, hogy ebben műfajban minket méltatlanul elkerült volna a világhírnév, mégis három futamgyőzelemmel robogtunk az elődöntőbe amitől talán már mindketten gondolatban lejátszottuk az újrakoronázási szertartást visszahelyezve a Sörekvést nevéhez illő magasságokba. Nem történt meg. Az elődöntő és a bronzmeccs is Wágneri operába fulladt amiben mi hullottunk porba a barbárok baltájának csattogásától kísérve.

IMG_1617DSC_4257_b

Azt, hogy a 4. hely dacára, mégis miért dereng, hogy a dobogón éltettük Gambrinus védőszentet, számomra továbbra is homályba vesző rejtély övezi, de maradjon is az, a lényeg, hogy a lélek gyógyult, a test ébredezett.

A naptár közben augusztusról szeptemberbe fordult, az időjárás is javulni látszott. Persze orkán erejű hátszélről nem beszélhetek, de kétségtelen, hogy lesből támadva alámkapott némi cirkurláló alapáramlat, amiből azt a Rövid OB-s 4. helyet megszültem. És ha figyelembe veszem, hogyha tényleg 15 perces az a pálya ahol a partiképességemet még nem nyelte el a hiperinfláció, akkor talán jogosan ráztam le a szégyenérzet súlyos béklyóját és végre optimistán gondolhattam az ONEB-re.

Igazából ha jobban fülelek már a Normál OB előtti utolsó résztávnál meghallhattam volna odafentről azt a kuncogást, ami a selejtezőre dörgedelmes kacajjá terebélyesedett, abban a pillanatban, mikor le kellett horgonyoznom gimnasztikázni a pálya 70%-ánál. Reméltem, hogy ez az égi jelenség itt kimúlt de ekkor kezdett csak rá igazán. Amikor délutánra belázasodtam már csak azon ment a licit, hogy a döntőn majd a kór, vagy a jobb combhajlítómból sugárzó fájdalom rajzolja majd a nevem mellé a bűvös „DNF” feliratot. A rajt előtt elszopogattam két Cataflamot, gondoltam, ezzel most helyre állt a világ rendje és elnémítottam az a fentről jövő kárörvendést is. Ez a tündér mese matiné az 5-ös pontig tartott, aztán durr defekt, combom felsikított  a világűrbe, Zsana összes ürgelakója remegve menekült vissza hitvány odújába.

Még szerencse, hogy minden fontos OB ezután következett, kezdve a slágerlista élén tündöklő farkasvonyításos háttérvokállal megáldott Éjszakai OB-val. Látva a lábamnak adott szerény pihenőidőt, a hőmérséklet óriáscsúszda szerű lejtését és a Bükkre ereszkedő ködfátyol néma vigyorát, már lehetett sejteni, hogy megint nagy disznóság van készülőben. A rejteki terep egyébként is a felgyújtásra és bedózerolásra megérett fekete listám előkelő pozícióját élvezi, és ez ellen a pályakitűző igyekezete sem segített, mert a pálya többsége az elkeseredett versenyzők halálsikolyával volt kikövezve, ami vagy bükkfennsíki mangrove erdő csalánosában vezetett vagy ha ezekből bárki is élve kimászott akkor a szintvonalak pajzán bagzása tette be neki a kaput. Az hogy a fájós combhajlítóm 15 perc után lengetni kezdte a fehér zászlót az átélt élmények tükrében már csak annyiban befolyásolták ezt a pszichoszomatikus sokkot, hogy magam is belekeveredtem abba a kínos osztályozó mérkőzésbe, ami a bükki éjszaka legnagyobb gyökere címért volt kiírva a 4-5-6. helyek kiosztásáért, nagyjából egy ősrobbanásnyi távolságra a dobogótól. Ebből én a középső pálmát vihettem haza, a Sakál és Szundi Atis között megágyazva nagyjából 20-20 mp-es távolságban.

A következő hetekben aztán be kellett látnom, hogy minden út a Sportkórházba vezet, onnan pedig a fizioterápiás fércműhelybe, ahová lassan ideje lenne kiváltanom a törzsvásárlói kártyámat, mert még egy kör és jár a flottakedvezmény a kirakatból választható műlábbal egyetemben. A diagnózis szerinti részleges combizomszakadás a 2014-es évemmel együtt skót VB-ről szőtt ideámat is szögre akasztotta. Ami önmagában persze még nem Mohács, mert egyébként is kétséges volt , hogy a rendelkezésre álló időből mekkora csodatételre futja, de az már kevésbé kívánatos jelenség, hogy ezzel megint elvész egy adag befektetett energia, ráadásul a hazai élmezőnytől is távolodó röppályára kerültem. A kialakult helyzetre adható válaszok között természetesen nem szerepelt a pánik gomb benyomásának opciója, egy magára valamit is adó kőműves is újra alapozza a kéglit ha reggel kidőlve találja a tegnap még álló falakat.

Február elseje volt a rendszer újraindításának napja, és 3 hét alatt olyan jól sikerült elkerülni a konfrontációt az edzőtársakkal, hogy csakis azokkal a János-hegyen fellelhető gyalogos életformákkal érintkeztem, akik mellett valódi Herkulesnek érezhettem magam, hisz ki ne érezné magát véresszájú csúcsragadozónak a szabadidő sport táplálékláncának olyan alsóbb szinteken létező szereplőivel szemben, mint a nyugdíjas turista és a kiégett nodric-walking edző. Valahol valakinek ez a kis örömöm is bökhette a csőrét, mert a negyedik heti  első begerjesztő résztáv közben úgy odakaptam a másik combomhoz és olyan testhelyzetben zuhantam ki a rekortán pálya melletti kutyagumis gyepszőnyegre, hogy más agresszívabb sportban már rég kihasználták volna védtelenségemet és kiszolgáltatottságomat.

Azonnali vészleállás következett, mielőtt újra megnyitná kapuit és felizzana a Sportkórház kapcsozó nagyüzeme. Szerencsére ez az egész bikás-parki bukfenc talajgyakorlatom nem vetett ki nagyobb vámot mint 10 nap pihenőt, úgyhogy március elején már megint tájfutó díszletek között találtam magam. Mondhatnám azt, hogy ezzel el is kezdtem a szezont, de az az alávaló önreflexiós magatartás nem érdemel meg akkora felkonferálást, ami arra kereste a választ, hogy HOB nevezésem visszamondása vajon bölcs döntésnek bizonyult e. Se a bp-i hosszútávú, se a Szpari kupa két Öreg-Kotlós megerőszakolási kísérlete nem bizonytalanított el egy nanoszekundum erejéig se, annyi részvét nem volt bennük. Az utóbbi két hónap mérlege ugyanakkor már észlelt némi mozgolódást ebben a porhüvelyben, amit szívesen hívnék valamiféle szundi üzemmódban szunnyadó vulkánnak, de a mutatott eredmények alapján talán a besült rózsapatron a helyes kifejezés. Ehhez a Postás kupa középtáv 4. helyét említeném (valamiért rá vagyok kattanva erre a világ legkreténebb helyezésére: Sörváltó, ROB), illetve a BAZ megyei középtáv 2. helyét, ami így önmagában nem tűnik egy görög hőskölteménynek, de ha figyelembe vesszük, hogy a magyar felnőtt válogatott teljes „B” kezdőbetűs flottája rajthoz állt, az már renovál valamit az összképen.

Baz megyei KOB - útvonal

Ezzel együtt természetesen a skót VB válogató mint kitűzött cél ottragadt a maga csillagászati magasságaiban, és nem kerültünk egymással ütköző pályára. Egy év elmúltával eldőlni látszik az illúzió és a valóság csörtéje, amiből utóbbi került ki nyertesen, de hát a vesztés önmagában még nem bukás, és ahogy egy nagy bölcs mondotta vala: aki ön-ön szemével látta a feltámadást, annak lelkéből a reményt tollal kisatírozni nem lehet…

Így legyen!

Néha vak tyúk is… – ROB 2014

A kapkodás elleni szérum lassan múló hatása után újra életjeleket produkálva, induljon hát el egy őszi klavia-túra. A régi kuncsaftoknak talán szokatlan környezet, de a my.opera erőszakos kilakoltatása következtében ide bútoroztam át, az emlúlt 6 év memoárjait bebőröndözve. A múltat nem végképp eltörölve, lesz szó később az augusztusi derbiről a kísérőversenyek Szodomájáról, de kezdésnek valami kevésbé barbár kútmérgezést illene kipenderíteni a tollamból. A múlt hétvége ráadásul nem is volt akkora Waterloo, amire újra magamra kéne csuknom a koporsót, szóval bármennyire is távol áll az ízlésemtől az ilyen proli panel-tájfutás, essék szó az idei ROB-ról. Azt még magamnak se könnyű megmagyarázni, hogy a sebességem roskatag tutaján az esélytelenség viharával szemben hánykolódva milyen motiváció vezérelt, mikor az ENTRY-ben letérdelve „igen”-t mondtam, úgyhogy itt meg sem próbálom magyarázni a bizonyítványt, valószínű valami akut deformáció a ludas ami néha napján váratlanul purgatóriumért kiált.

De ha már magam kezdtem el ácsolni a saját akasztófámat, minden ősi sámán varázslatot elővettem, hogy legalább ne adjam olcsón a bőrömet, ami leginkább gyorsításra emlékeztető testi önfenyítésben merült ki. A rágerjesztő előversenyek nem is próbálták titkolni, hogy itt bezony falunapi céllövölde lesz a skalpom, de már nem volt hátraarc.

A selejtező taktikája kapanyél egyszerű volt: A lehető legtöbb légellenállást generáló jelmezembe bújtam, hogy a menetszél a legőszintébb torokhangot és halálhörgést is elnyomja. A 12mp hátrány a maga 4. helyével még biztató is lenne, ha az ellenfelek orcájáról nem lehetett volna tökéletesen leolvasni, hogy ők ezt az időt végigszivarozva a pályát is könnyedén abszolválták volna.

A döntő karanténjában igyekeztem pozitív energiákat gyűjteni két bokor árnyékában amik épp összevizezték a lábamat. Mondjuk fura volt mert aznap még nem is esett és körbenézve a környék összes bokra száraz volt…  No sebaj gondoltam ha a kutyaszarba lépés szerencsét hoz, talán a vizeletbe mártott vádlijaim is Achilleuszi erényekkel vértez fel. Valami legalábbis biztos történt, mert a rajtvonalon terpeszkedve már nem is gondoltam rá, hogy egyenesen a Dunának futok. Bár azt azért tudtam, hogy a zajos sikerhez bravúr kéne, de a TOP 6 újra a realitás fényében kezdett tündökölni.

ROB 2014

Noha nem kellett átvágni a gordiuszi csomót, az első, lóbúbolóan messzire ledöfött egyes pont azért eredményesen végezte munkáját és becsábított a kutyapóráz és kiszámíthatatlan íven gördülő bevásárlókocsik bábeli zűrzavarába. 1-0 a pályának, 16mp előny Áronnak. Na nem mintha ilyen babérok szüretelése meg lett volna írva a csillagokba. A 15-ös pont után végre jöhetett némi szemkifolyós útvonal csemegézés. A 18-asig még tartottam magam a dobogón a több lóerős kiscsikókkal meccselve, de a túlerő végül legyűrt. A 20-as virágágyasa valamiféle lappangó deviáns botanikaimádatot rántott elő belőlem, amiért az egész ökoszisztémát körbefutottam, ahelyett, hogy angolos hátraarccal letoltam volna a belem a pályára. A macskajaj hangulatú garázssor tetszetős végjátékot ígért, csak olyan épületes megoldásért kár volt, mint amilyet a befutóra lejátszott óriásszlalommal produkáltam, bár érdekes módon nem kaptam rá aránytalanul sokat.

15272152045_4945a482ed_o

Ahogy az útvonalból kitűnik a befutás utáni végső összeesés haláltánca, vitán felül áll, hogy a célba már olyan kisemmizett jobbágyként érkeztem, hogy a lócitrom ahhoz képest arisztokrata asztali dísz és bár 4. hely a világ legkreténebb helyezése, most azért hiányérzetem nem támadt. Hiába, még vak tyúk is találhat szemet…

15085245789_19a998cd68_o