Mit nekem te zordon Kárpátok, ide gyere Alpok! – Schneeberg Trail 2017

Ez még szeptemberben történt, de kit érdekel, Waterloo meg 200 éve…

Szóval első hallásra kissé amatőrségnek tűnhet a német nyelvtudásnak legkisebb morzsája nélkül Ausztriába utazni, de láttunk már ilyet, nem jár érte villamosszék, de az már valóban megérdemli a legvadabb deresre húzást, aki nem tudja, hogy a „Hóhegy” kifejezést odaát Schneeberg szóval illetik. Így váltam hát e tény felismerésekor egy pillanat alatt az idiótaság obeliszkjévé, miután letettem a hűségesküt az idei Schneeberg Trail hegyifutóverseny mellett, mégpedig úgy, hogy tudom jól, számomra a fehér halál, a hó, az igazi kriptonit, amitől nyamvadt kis lábaim azonnal lengetni kezdik a fehér zászlót és vele együtt engem is kispadra ültetnek. Nem kétséges, ehhez az időjárásnak az a cinikus vigyora is kellett, ami 4 nappal a derbi előtt elkezdte a hegycsúcs akut porcukrozását szépen megágyazva nekem a koporsót. De nem spoilerezek, inkább kezdem az elején. 20170923_140307

Szóval van ott tőlünk balra az a hegy, amit egy másik követ, aztán egy újabb és egy masszívummá összeállva maga Európa Himalája, máshonnan nézve meg Eurázsia Gödöllői-dombsága, mindenesetre a legkeletibb 2076 m magas csúcsa az a Schneeberg, amire már 5 éve minden szeptember végén egy hegyifutó pocokrally keretein belül fel lehet „futni”, vagy ahogy Hajdú B. mondaná: „piszkálni, pöckölni, tuszkolni”, ki hogyan szereti és bírja ezt a vertikális műfajt. Nem szeretnék külön boncolgatni olyan egyetemes, világmindenséget is kétségek közt tartó filozófiai kérdést, hogy mi vesz rá egy embert a józan életösztöne teljes feladásához, hisz a puszta számok is ellenem szóltak: a hegy 2076 m magas, míg én csupán 1,71. Nem kétséges ki fog győzni… Maradjunk annyiban, hogy Banyesz tavalyi pompázatos, hegyi kecske szarván megcsillanó napfényes fotóira és a célban tornyosuló ingyen sör víziójára még a holtak is kiugrálnának sírjukból, én meg még-még éldegélek is, szóval egy gyenge pillanatomban igent mondtam. Persze nem lenne igazságos a tettemet a vakmerő jelzővel illetni, mert akkor mit mondanánk Banyeszre, aki rokkantan állt bele a 31 km-be és annak 2400 m szintjébe? Biztos vagyok benne, hogy süldő korában akciófilmek elé szíjazták, ha rossz volt és a vér látványát is szerzetesi türelemmel bírja, máskülönben nem tesz az ember ilyet magával.

20170923_071359

A verseny egyébként noha még ha nem is a szakma kloálkája, azért a hegyifutó BL-nek se nevezném, 1-2 zergeléptűt leszámítva nincs komoly mezőny, épp ezért merik a magunkfajta talajlakók odatolni a képüket. Persze azért óvatosan méricskéltem a mezőnyt és úgy voltam vele, hogy amint utolér az első nő, átharapom a dugi ciánkapszulámat, mielőtt megesz a szégyen és a kín.

Előretolt főhadiszállásunkat Sopronban vertük fel, Pozsgai Norbi barátom kuckójában, de jófejek voltunk, szóltunk neki előtte. Ő ezt azzal hálálta meg, hogy a gyerekek nyári felfújható medencéjében összerottyantott nekünk egy akkora gulyáslevest, hogy jövőre a nyugati végek tehén legelői látványosan szerényebben lesznek teleszarva. Norbi, ezúton is köszönet ezért a gasztronómiai expanzióért!

A derbire visszatérve, a pálya útvonalát mindamellett rendkívül humánusan kísérletezték ki fehér köpenyes sportpszichológusok, mert a mezőnyt a hegynek háttal állították fel, így nem kellett farkasszemet néznünk azzal acsarkodó szörnyeteggel, és az első 20 km-ben is csak félve kerülgettük monstrumot, mint félig herélt kanok bagzás idején a tüzelő szu.. leánykutyák hátsóját. A beléptetésnél kaptunk egy komolytalan motozást a kötelező felszerelések ellenőrzése végett, hisz a nyugati oldalra és a csúcsra több mint fél méteres havat ígértek, amit csak egyrészes Csubakka overállban lehetett volna kibírni a tavaszi olvadásig. Banyesz is átment a teszten, homlokán GoPro, és ország világ tudja, ha ő adatrögzítőt szíjaz a testére, akkor biztosan lesz valami, amit leadhat a Fókusz. rajt

A helyezkedésnél igyekeztem felmérni a csúcsragadozókat így beálltam Frodó, Kojak, az osztrák lombik-Csanya és Justin Bieber közé. Utóbbiról kiderült, hogy nem névrokona, hanem ténylegesen ő az az új-zélandi Tim Robertson aki amúgy kétszeres junior Világbajnok és felnőtt EB/VB-s top 10-es tájfutó. Na ennyit arról, hogy legjobb tájfutóként érek a csúcsra. Maradt a „B” terv, hogy megkísérlek a legjobb kékszemű jobbkezes 42,5-es lábú tájfutóként célba érni.

A rajt után természetesen az élre álltam egy kicsit, hogy legyen majd kép a lutra albumba, ha már ideevett a fene. Az új-zélandi sráccal szökkentünk az élen (aki később valami brutál idővel nyerte is a versenyt), de aztán szépen hagytam menjen az az 5fős brigád, amivé összeálltunk, így is 8:40-es 2km-rel kezdtünk, mert az eleje csupán dimbi-dombi, semmi hentesmunka. Utána sem kellett még egy ideig négykézlábra ereszkedni, mert még 8km-ig csak 350m szintet kaptunk, ennek megfelelően itt még 4:42-es volt az átlagtempó, temérdek lefelével, aminek igyekeztem odanyesni lebegő pofazacskóval, hátha tudok kicsit zárkózni. 8km után elkezdődtek az emberesebb emelkedők, de ezek még mindig csak a szalon-Alpok hangulatú fenyveses ösvényes 1200-as hegyvonulatok voltak. 21768929_1731515036890483_5318904634010652749_o16 kilinél viszont már el kezdtem érezni, hogy ez a műfaj idejekorán ki fog vetni magából, mint gazdatest az élősködőt, pedig pont jött a tájfutós rész sziklákról le-fel ugrálva, göcsörtök között szlalomozva és szökkenve. Csökkentett lendülettel de azért élveztem a sportolódást és a hazai mozdulatokat. 21,5 km-nél volt a második és egyben utolsó frissítő, ahol olyan szélgépet kaptunk, hogy az időmérő chipet tartalmazó rajtszámomat is fognom kellett le ne tépje a testemről a huzat, különben még úgy járok, mint Józsa Gépállat, mikor a fotocella alatt esett be, és én is idő nélkül maradok majd a célban. Itt 8. helyen álltam, és mivel végre feltűnt a hegykolosszus, gyorsan felvetkőztem. Egy hosszú ujjút vettem fel és egy hidegűző fejkendőt csavartam a buksimra, mert odafentre már havat ígértek meg ócseny zimát. 3 percig piperéztem és legelésztem a frissítőasztalról és máris visszacsúsztam kb a 13-14. helyre. Gondoltam, hogy sokat már nem fogok visszaelőzni, mert a görcs már itt is úgy játszott a testemmel, mint ördög az orgonával. Majd végre elindultunk… lefelé… Mondtam egy szinonimát a nemzésre azzal a gondolattal kiegészítve, hogy ember még nem jutott fel hegycsúcsra lefelé futással, ezek az “ausztrálok” még ezt sem tudják… Aztán végre elkezdődött egy diszkrétebb mászóka egy dózerúton, majd be egy ösvényen csodaországba (tiszta Kandinávia volt az erdő), majd jöhetett az expedíció, 2,5km 540 szinttel. Az elején még mókás volt, kerestem egy hófoltot csak hogy beleléphessek. Ekkor valószínű odafent az Isten pödörhetett egyet a bajszán mert 3 perc múlva megkínált a lábszárközépig, majd térdig, végül combközépig érő hóval, hogy törne bele a térdkalácsa! Ekkorra már eltemettem magamban a versenyszellemet, maradt a túlélésért való fohász, meg persze ekkor szólalt meg a telefonom, ugyanis Banyesz felhívott, hogy vele történt valami (ki hitte volna…). Megígértem neki, hogy senkinek se mondom el, hogy hányt, összeesett, zokogott, mint egy kislány, ráadásul az evakuációs pont felé egy öreg néni is megfuttatta, úgyhogy ezt most elhallgatom, majd ő elmeséli. Mindenesetre kaptam egy dádát, hogy miért nem vagyok már a célban. Aztán mikor az előttem vonagló rövidnadrágos (!) stájer fiú lecsatolt, hogy felvegye a mackójelmezt megkérdeztem mennyi még a csúcs. 21950620_1730716406970346_3876392563249206880_oMegnyugtatott, hogy már csak 100 méter (a látótávolság kb. 30 méter volt), aztán 5 perc vajúdás után Kudlik Júliát hallucináltam mert egy DELTA forgatásról odavetődött talpig szkafanderes csóka mondta, hogy nyomjam, már csak 200m a hütte… na mondom, baze, ez így igen hosszú lesz, mert ez a távolság csak nőttön nő…

Innen a célig még 3 km lankás lefelé volt, egy kis hullámzással, meg még egy falloszpusztító spárgám az egyik jegesebb hófolt tetején, majd 500 m múlva mintha elvágták volna a havat a szelet és a ködöt, minden elmúlt, csak pár pettyes folt utalt a hét közepi havazásra. Ennek megörülve szinte megőrülve menekültem a célba, mielőtt még odafent úgy döntenének kell nekem a repeta meg egy lavina a szemeim közé, úgyhogy ezzel a kis plusz lendülettel még visszaelőztem két srácot így 11. helyen értem be, és természetesen ahogy az lenni szokott nem tudtam begyűrni 4 óra alá. 4:01 lett. A célban jól rám dobtak egy takarót, aztán azzal a lendülettel – véletlenül – el is vették, értetlen tekintetemre pedig a markába nézett a rendező hölgy, hogy jé, ez még mindig őnála van, majd sűrű bocsánatkérés mellett újra betakartak, pedig már egész fickósan éreztem magam. Úgy látszik az arcomra rendesen kiültek az emlékek.

21994116_1731499006892086_1938414779947543768_o

A beígért hidratációs ampullák nagy szerencséjükre tényleg ott vártak a célban mielőtt ölni kezdtem volna, úgyhogy a fogaskerekűs leereszkedés már valódi nirvána állapotban várt. Persze máshogy ki sem lehetett volna bírni azt a másfél órás 10km-es zötykölődést, amit a Ferenc József nosztalgia kabinnal mértek ránk az osztrák vasutasok, ha már a madéfalvi veszedelem és a világosi fegyverletétel nem tört meg minket teljesen.

Így történt hát, hogy ezt a derbit is kipipáltam. Ilyenkor persze kicsit aggódik az embert, mert, ha kipipál valamit a bakancslistáról nézhet valami újabb agyament baromság után, amit megehet, megihat, felmászhat, lecsúszhat, bebújhat és kilógathat. Ha így lesz, ígérem megírom…

Reklámok

2 thoughts on “Mit nekem te zordon Kárpátok, ide gyere Alpok! – Schneeberg Trail 2017

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s